Az idei év talán egyik legnagyobb botránya köthető A feláldozhatók 3-hoz: pár héttel a hivatalos mozipremier előtt ugyanis már kikerült a netre egy meglehetősen jó, dvdscreener minőségű verziója a filmnek, így aki nem tudott várni, az otthon, a kanapén fetrengve kényelmesen megnézhette. Annak rendje és módja szerint Barney Rossék ordas nagyot zakóztak a tengerentúli mozipénztáraknál: egyrészt nyilván azért, mert a potenciális fizetőközönség egy része megnézte ingyen, másrészt azért, mert a netes körökben hamar elterjedt a film cseppet sem jó híre.

Teknőcök. Ember nagyságúak. Tinédzserek. Nindzsák.

Már maga az egész alapkoncepció erősen "natejóisten"-szagú, és eredetileg pont ezért is jött létre a képregény. Valami igazán elborult dolgot szerettek volna megalkotni a nagy szuperhősdömping közepette - sikerrel. Igen, én is abban az időben voltam kisgyerek, amikor ultramenő volt a TMNT, és bár rajongó nem voltam soha (a gumikosztümös filmeket se láttam), annak idején néha el-elkaptam a tv-ben az aktuális rajzfilmsorozatot, és ott is maradtam előtte, amíg vége nem lett.

Melyik lehet a legfontosabb film a világon? Létezik egyáltalán olyan, hogy "legfontosabb film"? Vagy ez is amolyan ízlés kérdése, mint a legjobb/legrosszabb film evör? Ilyesmiken gondolkoztam az Ítélet Nürnbergben megnézése után. Azt hiszem, hogy nem elég magával a témával foglalkozni (pl.: Holokauszt, vietnami háború, stb.), mindezt egy széles körben jónak titulált (tehát nem a művész haveri körében agyondicsért) filmben kell tenni, ami ennek köszönhetően sok emberhez eljut. És ami még nagyon fontos: időben.

A kelet itt most nem egy égtáj, hanem egy ökoterrorista csoport, akik a gonosz, pénzéhes nagyvállalatok ellen lépnek fel ilyen-olyan módszerekkel. Ez bizony egy nagyon érdekes téma, éppen ezért fájó, hogy a kibontása már nem sikerült úgy, ahogy kellett volna. Pedig látszólag minden megvolt: ismert, jó és elsősorban a független-vonalon tevékenykedő színészek, egy ilyen kaliberű sztorihoz képest korrekt büdzsé és persze egy atomkirály névvel bíró író-rendező.

Hogyan lehet jó sci-fit csinálni arról, hogy néhány ember egy szobában beszélget? Hát így. Az őslakó megpróbálta a lehetetlent, és így közel 7 év távlatából már egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy minden hibája és kényszerűségből megkötött kompromisszuma ellenére egy nagyon érdekes történetet mesél el. Egy érdekes történetet, vagyis inkább teóriát, ami bármilyen meglepőnek is hangzik az előbbi soraim után, nem hinném, hogy filmre termett volna: színdarabként (amire később maga a rendező adaptálta is), de még inkább egy rövid kis novellaként még ennél is jobban működne.

Seth Rogen egy jól körülhatárolható stílust képvisel Hollywoodban. Van egy általa nagyon szeretett és jól bejáratott karaktere (ami lényegében önmaga sokak szerint, erre reflektált tavaly az Itt a vége című film elején), úgyhogy az ember bizony meglepődik, ha valami mással rukkol elő. Nem mondom azt, hogy feltétlenül jó, vagy rossz, ha változtat, de mindenképpen dicséretes, ha más típusú karakterben is kipróbálja magát, ha megvan a színjátszáshoz a tehetsége, ha nincs.

Bruce Willis egy kicsit alább adja és a világ, vagy egy egész város helyett most "csak" néhány ember életét menti meg. Nehéz általánosítani a kopasz akciósztár karrierjének szakaszait, hiszen világ életében vegyesen voltak jellemzőek a nagyon és a kevésbé jól sikerült darabok a filmográfiájában. Így hát nem is lehet egy egyértelmű lejtmenethez, vagy épp felemelkedéshez kötni a Túszdrámát. Mert hogy ez a film se nem túl jó, se nem túl rossz: valahol középen helyezkedik el.

És csupa szar ember írja. Most is jól kibasztak velem, és rávettek, hogy részt vegyek ebben az alig átlátszó piramisjátékban, ami egy díjátadónak van álcázva. Szóval van ez a Lobster Award, vagyis a Homár-díj, amit a legtrébb blogok kapnak a mégtrébb blogoktól. Nem is volt kérdéses, hogy ezek az irigy gecik engem is megpróbálnak lerántani a szintjükre és besározni, de amint ezen bejegyzés meg-nem-születéséből is látszik, hősiesen ellenálltam...

Nem kicsit szíven ütött a felismerés, hogy ez a film már 20 éves. 20! Éves! Az én generációm nagy része ezen nőtt fel, a mai napig idézik néhány jelenetét. Jómagam is gyakran leduplastipi-stopizok dolgokat (amit ugyebár nem lehet megtriplázni), vagy jókat röhögök, amikor eszembe jut pár klasszikus pillanat ("Tehát van esélyem!"). A bejegyzés aktualitását két dolog adja: egyrészt idén érkezik az első hivatalos folytatás az eredeti gárdával (azt a gagyi előzményfilmet felejtsük is el gyorsan), másrészt pedig leadta a TV és én kaptam az alkalmon...

A film, amiben Tom Hardy egy kocsiban ülve másfél órán át telefonálgat. Nagyjából ennyivel össze is lehet foglalni a Locke-ot. Sokaknak talán pont emiatt megy el a kedve tőle, de az emberek egy másik csoportjának pedig csak ettől indul be igazán a nyáltermelése. Oké, ez a koncepció érdekes, meg minden, de azért sokat dobott a körülötte kialakult érdeklődésen, hogy egy A listás sztárt sikerült Steven Knightnak a volán mögé ültetnie. Egyrészt azért, mert "úristen, Tom Hardyyy", másrészt meg azért, mert HA Tom Hardy rábólintott erre a forgatókönyvre, akkor azért lehet valami benne.