Láttátok az első részt? Én láttam. Emlékeztek bármire is belőle? Én nem. Na jó, ez költői túlzás, hiszen emlékszem, hogy volt benne egy delfin, meg a Morgan Freeman, aki csinált egy farokúszó implantátumot, meg volt pénzügyi krízis és... Őőő? Szóval beültem a második részre, és "Jah tényleg! Ez a kis kretén volt a főszereplő!", meg "Jah, volt benne ez a csaj is!", aztán meg "Hát persze, a pelikán!". És lefogadom, nem kell hozzá 3 év, elég lesz 3 hónap, hogy erről a filmről is pontosan ugyanennyi emlékem maradjon.

Felnőtt fejjel újranézve gyerekkorom talán legmeghatározóbb rajzfilmjét... hát... sok mindent másképp látok. Egyet - talán a legfontosabbat - persze még mindig ugyanúgy: baromi jó, talán a legjobb mese, amit valaha készítettek. Egyaránt szól kicsiknek, nagyoknak, lenyűgöző a látványvilága és a hangzása, tele van drámával és poénokkal. Ráadásul ez utóbbi kettőt elképesztő módon sikerült összefonnia a készítőknek. Az egyik pillanatban még bőgünk, a másikban pedig már a nevetéstől folynak a könnyeink.

Billy Wilder egyike volt a legnagyobb filmkészítőknek, aki a szinte azonnal felismerhető sajátos humorát még a komolyabb filmjeibe is minden erőlködés nélkül volt képes úgy belevinni, hogy egy percig se érezzük azt izzadtságszagúnak. Itt a blogon is volt már szó a munkásságáról: bár az Egy, kettő, három klasszikus vígjáték, A 17-es fogolytábor a II. Világháború alatt játszódó, meglehetősen komoly témát feszegető börtönös mozi, ami ennek ellenére sem nélkülözte a komikumot.

Tombol, még mindig tombol a YA könyvek adaptálásának mániája. Sokan, nagyon sokan elbuknak, egyre rizikósabb vállalkozás az ilyesmi, de olykor mégis sikerül pár száz millió dolláros bevételre szert tennie a stúdióknak egy-egy jól pozicionált darabbal. Igazából a hollywoodi okosoknak sincs fogalma arról, hogy mi a titok (ha így lenne, egy sem bukna el), de középút nagyon ritkán van: vagy csúnyán elhasalsz, lehetnek zombik, vámpírok, zombivámpírok, boszorkák, vagy más egyéb fura, de mostanában menőnek számító lények a sztoridban, vagy berobbansz, no matter what.

Bár eredetileg nem tervezték, az első rész sikere után szinte magától értetődő volt a mostani trendek hívó szavának ellen nem állva, hogy elkészítik az Így neveld a sárkányodat folytatását. Dean DeBlois író-rendező azonban csak úgy vállalta el a projektet, ha mindjárt trilógiává bővítheti Hablaty és Fogatlan elképesztően izgalmas és látványos kalandjait. Ez persze a stúdió fejesei fülében nem egy durva ultimátumnak hangzott, sőt, valószínűleg a mondat közepe felé már csak a sok-sok zöldhasú ropogását hallatták ki Dean bátyánk szavaiból...

Semmi kétség, az elmúlt... nos az elmúlt több, mint 100 év egyik legizgalmasabb filmes vállalkozása volt Richard Linklater Sráckor című filmje, hiszen nem kevesebbet vállalt benne a kritikusok körében sokat méltatott rendező, a Mielőtt-trilógia atyja, hogy bemutat benne egy nem mindennapi felnövéstörténetet. Igen, láttunk már hasonló sztorit, de így megvalósítva még aligha: a film 12 éven keresztül forgott, végigkövetve, ahogy szereplői tényleg felnőnek, megöregszenek, megváltoznak.

A film, ami legnagyobb pechére a (szerintem rettenetesen túlértékelt) Toy Story 3.-mal azonos évben jelent meg, és ami emiatt aztán nem kapta meg azt az elismerést (magyarul az Oscart), amit megérdemelt volna. Pedig a Dreamworks ezzel a meséjével nemcsak hogy felvette a versenyt a Pixarral, hanem simán le is hagyta mind kreativitásban, mind megvalósításban, mind pedig bátorságban. Mert az Így neveld a sárkányodat meg merte lépni azt a happy enddel, amit eddig nem sokan, főleg nem egy animációs filmben.

Szerény véleményem szerint a Monty Python ezzel a filmmel ért el az abszolút csúcspontra. A tökéletes python-esszencia, ami már nem csak egymás után fűzött vicces, egy témakört több oldalról is bejáró jelenetek halmazaként funkcionál, hanem filmként is, vígjátékként is. A választott témájuk természetesen - jó polgárpukkasztó szokás szerint - az egyik lehető legkényesebb, de mégis, minden gonosz poén ellenére is érezni egy enyhe tiszteletet a vallások iránt (annak ellenére, hogy Cleese például durván ateista volt).

Az utóbbi időkben attól volt hangos a világsajtó, hogy a Monty Python tagjai ismét összeálltak, hogy megünnepeljék, hogy 45 évvel ezelőtt megalakultak. Szép kor ez, sajnos a hatból már csak öten vannak köztünk, Graham Chapman épp pár nappal a 20 éves évforduló előtt halt meg rákban. De a többiek visszatértek, hogy még egyszer, utoljára előadják azokat a klasszikusokat, amiket egy generáció vihogott végig, amik műfajt teremtettek, és amiket a humor etalonjaiként tartunk számon. De én most nem erről az előadásról írok.

Annak idején nagy gamer voltam, igaz még az internet előtt, és leginkább stratégiai játékokkal toltam, mert azok valahogy mindig jobban érdekeltek, amikben az agyunkat, és nem az ügyességünket kellett használni. De hébe-hóba azért én is behódoltam a kor bűnös szenvedélyeinek, mint amilyen a Need for speed is volt. Igazából azt sem tudom, hogy melyik rész volt már meg, nem is fontos. A lényeg annyi, hogy az a játék nem feltétlenül kiáltott a filmre adaptálásért, mert hát arról szólt, hogy nyomni kellett benne 4 nyilat, különösen az előre mutatót.