Sherlock Holmes kasszát robbantott. 100 millió dollár alatti gyártási költsége és 500 millió dollár feletti mozis bevétele még a matematika rejtélyeiben kevésbé járatos olvasók számára is egyértelműsíti, hogy Guy Ritchie egy aranytojást tojó tyúkot nevelt fel 2009-ben, amit a jogokat birtokoló stúdió természetesen igyekezett sebtében kotoltatni. Az eredmény pedig - igaz az első rész színvonalát nem üti meg, de - elégedettségre ad okot, hiszen a rohamtempó sem volt képes komolyabb minőségbeli romlást eredményezni.
Az, hogy erre az évre nem készült még el a harmadik rész, valószínűleg nem az Árnyjáték fogadtatásán múlt. Igaz a nagyobb büdzséhez kisebb amerikai bevétel párosult, mint az előd esetében, de összességében világszerte kb. ugyanannyi zöldhasút sikerült kisajtolni a projektből. A fixnek tűnő 400 milliókra pedig a stúdiók nem nagyon szoktak nemet mondani. Ritchie most egy angol kultsorozat moziváltozatán, Downey Jr. pedig pár kisebb filmen és a Marvel következő nagy dobásán dolgozik, de természetesen a folytatás lehetősége ott lebeg a levegőben.
Márpedig folytatni kell, nincs mese. Sherlock Holmes sok kalandba keveredett az "élete során", így ha már folytatták, minimum egy trilógiát vár el a rajongók hada. És őszintén: úgy én is sokkal "kerekebbnek" érezném az egészet. Kár, hogy az írók nem bírtak várni és főhősünk legfőbb nemezisét már most felhasználták - valamiért úgy gondolom, hogy őt a harmadik részre kellett volna tartogatni, itt jobb lett volna, ha egy kevésbé karakteres ellenfél mellett továbbra is csak utalások és cameo-megjelenések vetítették volna előre a Moriarty professzor jelentette veszély közeledtét.
De már késő bánat: Európában egyre paprikásabb a hangulat, robbantások és rejtélyes halálesetek egy kegyetlen háború közeledtét jelzik. A látszólag egymástól független bűntények és balesetek közt egyedül címszereplőnk vél összefüggést felfedezni. Watson doktor nősülni készül, de Sherlock Holmes ismét a segítségét kéri, hogy "egy utolsó közös ügy" erejéig álljon a rendelkezésére. Már csak azért is, mert ellenfele, Moriarty professzor jól tudja, hogy úgy árthat a legtöbbet Holmesnak, ha a legjobb barátját bántja...
Folytatásról van szó, így a sztori nagyobb léptékű, az összeesküvés hihetetlenebb és átfogóbb, no meg természetesen a tét is lényegesen durvább: a világháború kitörése azért mégsem vethető össze egy brit puccsal... Az ördög a részletekben lakozik, ezeknek a megfigyelésében pedig címszereplőnk az ász, csak azt felejtették el a készítők, hogy a nézőt is bele kellene vonni a nyomozásba - ha máshogy nem, legalább valami félrevezető szál segítségével.
Ám sajnos ilyesmi nem áll rendelkezésre, az eszeveszett tempó a bő két órás játékidő ellenére sem hagy időt arra, hogy szusszanjunk egy picit: nincs egy percünk sem, hogy megemésszük a látottakat. Ezért aztán - ha először nézzük (ezt gyorsan hozzá is kell tennem) - azon kapjuk magunkat, hogy nem igazán köti le a figyelmünket az, ami a vásznon zajlik. Akciódús, néha vicces és baromi jól is néz ki, de nem tűnik úgy, hogy amit látunk, az egy krimi.
Ezen csak az újranézés segíthet - már az első rész esetében is azt vettem észre, hogy ahányszor újrázom, annyiszor fedezek fel benne újabb és újabb fontos, vagy épp szerethető momentumokat. Ez talán erre a filmre még inkább igaz - és azt döntse el mindenki maga, hogy ez pozitívum, vagy negatívum. A magam részéről úgy gondolom, hogy már az első rész is a határon táncolt, itt viszont sikeresen át is lépték azt. Egy igazán jó (ilyesmi műfajú) mozi már az első megtekintés során magával kell, hogy ragadjon.
A színészek most is kiválóak, Downey és Law is hozzák az első részben látott színvonalat. Ugyan már ott is szerepelt Moriarty professzor, de egy ismeretlen színész, Ed Tolputt megformálásában. Ide egy jóval karakteresebb arcra volt szükség és bár fájó, hogy nem sikerült megszerezni azokat a nagy neveket, akiknek eredetileg szánták a szerepet (Gary Oldman, Daniel Day-Lewis, Brad Pitt, Sean Penn és Javier Bardem), panaszra nem lehet okunk. Végül egy kevésbé ismert, de annál jellegzetesebb aktort, Jared Harrist sikerült leszerződtetni, akiről egyedül a "boxbajnok" múltat nehéz elhinni... Egyébként pedig egy jó karakterszínészhez méltóan alázattal közelítette meg a szerepét és felesleges ripacskodás nélkül képes gonoszkodni a vásznon.
Visszatér pár régi ismerős, még ha csak rövid ideig is (Eddie Marsan, William Houston és Rachel McAdams), valamint még egy nagy nevet, a svéd A tetovált lány filmmel egycsapásra népszerűvé váló Noomi Rapacet is sikerült megfűzniük. Ő azonban - hasonlóan Rachel McAdamshez az első részben - nem járt túl jól, hiszen az írók most sem fektettek nagy hangsúlyt a női karakterek kidolgozására. Hiába no, ez mégiscsak Holmes és Watson bromance-áról szól, itt nincs helye olyan zavaró tényezőknek, mint a NŐ (nagyon jól szemlélteti ezt az elgondolást az a jelenet is, amikor Mrs. Watsont egyik pillanatról a másikra - amint feltűnik a színen címszereplőnk - kihajítják a vonatból).
A filmet pedig a sakk-témára húzták fel (az egész Holmes vs. Moriarty meccs egy hatalmas sakkpárbaj), érdemes figyelni a padlócsempét a svájci báli jelenetnél (sakktáblamintás), vagy a tornyot, amit Rene rajzolt (bástya), a színházban, Sherlock félrevezetésénél hagyott bábut (egy futót), meg persze a végső mérkőzést, ami egyébként egy híres, 1966-os meccs megelevenítése, ahol egy királynőáldozat árán sikerült megnyernie a partyt a kevésbé esélyesnek...
Lisztes
Sherlock Holmes: Árnyjáték az imdb-n
Sherlock Holmes: Árnyjáték előzetes
Szimpla felsorolás, némi magyarázással. Ennyi ez a cikk, de szerintem mégis remekül megmutatja mindazt, amit kell. Egy igazi filmszerető ember nem a rossz, hanem a jó filmekben méri a szezont és azokból szerintem a 90-es években volt a legtöbb. Biztos, hogy ebben közrejátszik az is, hogy közöttük rengeteg az olyan, amit gyerekként rongyosra néztem, de akkor is úgy gondolom, hogy semelyik másik évtized nem volt képes megugorni azt a szintet se előtte, se utána, amit a 90-es évek felállított a filmek minősége terén.
