Az eredeti forgatókönyv állítólag bűn rossz volt. Ridley Scott egyébként is híres arról, hogy még forgatás közben is simán átíratja a szkriptet, ha úgy tartja kedve... Na, és ebből vagy valami nagyon nagy királyság, vagy valami bűn rossz holmi sül aztán ki. A Gladiátor esetében azt azért meg kell említeni, hogy a javítgatást már a forgatás megkezdése előtt elvégezték, és a végső változatból kb. egyetlen egy jelenet sem úgy zajlik, mint ahogyan azt eredetileg tervezték.
TV-t szinte nem is néztem a karácsonyi ünnepek alatt, de egy filmet mégis sikerült elkapnom: végre újrázhattam a Könnyű nőcskét. Annak idején (te jó isten, ez már 5(!) éve volt) még a moziban néztem asszonnyal, és már akkor is kellemes emlékként maradt meg bennem, bár az is igaz, hogy azóta sokat változott az ízlésem. És valóban: most egy fokkal talán még jobban is tetszett, mint elsőre. Valahogy jobban csúszott... Tudjátok, amikor nézed a filmet, aztán puff, már vége is van, mert annyira jól szórakozol rajta, hogy észre sem veszed, hogyan repül az idő.
Még tisztán emlékszem, hogy ezt a filmet anno az egyik cinema city moziünnepen néztem a Camponában (lehet, hogy akkor még Palace volt, ez a része már ködös). És arra is emlékszem, hogy mennyire tetszett - főleg a szerintem meglehetősen gyengére sikeredett Halálbiztos után. Pedig soha nem voltam egy nagy Tarantino-fan (ritka ez a bloggerek közt, de lám nem példa nélküli), szóval nem befolyásolták a véleményemet a rendező személyéhez fűződő érzelmeim. Azóta sem szerettem meg jobban a mestert, de most újranézve azt kell mondanom, hogy kevés olyan film van a világon, ami elsőre is nagyon, de második nekifutásra még annál is jobban tetszett.
A prequel/sequel/remake lázban égő Hollywoodnak, ha eredeti ötlet alapján szeretne sok pénzt keresni viszonylag kevésből, akkor két választása van: vagy horrort forgat, a fekete és latino kisebbséget belőve célközönségként (értsd: szellemes, ijesztgetős filmeket, nem slashert), vagy vígjátékot. Ez utóbbit viszont nem egyszerű eladni. A kulcsszó (illetve pontosabban ez ugye két szó) a "high concept", azaz hogy az eredeti ötlet az legyen valami olyan, ami megfogja a jónépet, és berángatja a moziba.
Engedjétek meg, hogy egy világraszóló bölcselettel kezdjem az irományomat! "A világon kétféle ember él: olyan aki harcolt már háborúban, és olyan, aki még nem." Tudom, tudom, Coelho is behúzott farokkal, nyüszítve kuporodik be majd a sarokba, amint ezt elolvassa, de azért kezdtem így a mondandómat, mert... mert a világon kétféle rendező létezik: olyan, aki harcolt már háborúban, és olyan, aki még nem. Meg persze Oliver Stone, aki végigdrogozta vietnamot, és azóta is azon picsog, hogy milyen sz*r volt ott neki.
Na, ez a nap is eljött! Nyereményjáték a blogon! Igaz, ehhez az kellett, hogy én magam vegyem kézbe a dolgokat, és rengeteg ismerősöm hathatós segítségével forgassak egy filmet, és szervezzek neki egy mozis bemutatót... De a lényegen nem változtat: egy szupi-szuper film még szupibb-szuperebb díszbemutatójára (március 8., vasárnap 12:00, Sugár Mozi, Spielberg terem) nyerhettek páros belépőjegyeket, amennyiben megválaszoljátok az alábbi kérdést:
No, ennek a filmnek aztán szép históriája van! Bevallom, szándékosan nem foglalkoztam vele akkor, amikor az őrület ment, hagytam leülepedni a dolgokat, hogy az azóta napvilágot látott információk birtokában kicsit más szemszögből is megvizsgálhassam a kérdést. A háttérsztori egyébként röviden annyi, hogy állítólag észak-koreai hackerek feltörték a film miatt a Sony rendszerét, és kiszivárogtattak egy csomó adatot, meg moziban még be sem mutatott alkotásokat. Mert ugye ez a vígjáték az észak-koreai Kim Jong-unt figurázza ki, és azt nem szabad.
Már készül a második rész!
Juppí! Vagy inkább hagyják a p*csába az egészet, elég volt ebből egy is. Rosszul fogalmaztam: ebből még egy is sok volt. Önmagában azzal még nem feltétlenül volt problémám, hogy ismerős a sztori pár évvel korábból (khmm Túl a sövényen), meg azzal sem lenne feltétlenül bajom, hogy az animáció kb. azt a szintet hozza, amit 12 évvel korábban már tudott a Blue Sky a Jégkorszaknál... Mármint: 12 évvel ezelőtt nekem még 3Gb-os vinyóm, meg Windows 98-asom volt...
Kicsit megkésve, bár a felvétel még hétfőn, frissen, ropogósan készült :) Vendégeim valának: Santino89 a filmbook.blog.hu-tól és Varga Ákos a SweDidtől. A téma pedig természetesen - ahogy azt a címből is sejthetik a szemfülesebbek - a 2015-ös Oscar-gála, és a díjazottak. Jó szórakozást hozzá!
Sokan próbálták már filmen átadni a háború borzalmait - A Jöjj és lásd! készítői is ilyesmire vetemedtek, és előálltak egy igazán durva, már-már hipnotikus utazással a keleti fronton élő embereket ért atrocitások világába. Az eredeti cím "Megölni Hitlert" lett volna, ami a film végeztével értelmet is nyer, annak ellenére, hogy a Führer egy percig sem szerepel benne. De végül ezt a címet elvetették, és helyébe a Menj, és nézd! került, de végül az angol nyelvű területeken a Come and see! cím terjedt el, amit aztán a hazai forgalmazó is megtartott.
Megmondom őszintén, hogy ez a film nem az én nyelvemen szólt hozzám. Nem sikerült fenntartania a figyelmemet, bármennyire is igyekeztem, és bármennyire is igyekeztek a készítők is. Vizuálisan ugyanis korához képest (1985-ös alkotásról van szó) a TV-s jellegű, és emiatt kissé idegesítő 4:3-as képarány ellenére is erős darab, és az operatőr nem is pironkodott, amikor valami véres, brutális jelenetet kellett felvennie. És bizony ilyesmiből akadt is bőven, de mégis: koherens történet nélkül nem tudtam benne megkapaszkodni.
Mert biza "történet" az csak nagy jóindulattal van ebben a filmben. Florya, a tizenéves belorusz fiú talál a homokban egy puskát, és beállna a partizánokhoz, hátrahagyva anyját, és ikerhúgait. Nemsokára azonban elkeveredik az osztagától, és mire visszatérne otthonába, a németek már kivégeztek ott szinte mindenkit. A túlélők egy szigetre menekülvén éheznek, szóval pár idősebb férfival Florya ismét útra kel, hogy élelmet szerezzenek az embereknek, de persze felszerelés híján ez nem olyan egyszerű.
A jó pontok: a főszereplő kiscsávó nagyon hiteles. Állítólag hipnotizálni is szerették volna, hogy mégjobban elhitessék velünk, miféle poklot kell neki átélnie, de mivel nem volt fogékony rá, kénytelenek voltak pusztán az alakításában bízni. És annak ellenére, hogy a film második részére gyakorlatilag csak bámul maga elé, át tudja adni, azt, amit kell. És hogy mi az? Ahhoz Marlon Brandót kell idéznem: "The horror... the horror!" Bele sem merek gondolni, hogy én hogyan reagálnék arra, ha mindez velem történne.
Az operatőri munka is pazar. Ahhoz, hogy a nézőt még jobban az események részesévé tegyék, a film nagy részét steady kamerázással rögzítették, hosszan kitartott jelenetekben, folyamatosan követve a szereplőket. Rendkívül precíz operatőri munkát tettek le a film készítői az asztalra (a 80-as években steadyzni nem lehetett ám olyan egszerű, mint manapság), ami különösen nagy kontrasztot eredményez az egyébként nem túl jól bevilágított, nagyon autentikus helyszínekkel.
Tetszett az is, hogy tényleg nem pironkodtak: az SS undorító népirtását teljes valójában elénk tárták. Állítólag több száz falut végeztettek ki hasonlóan humános módon a háború után háborús bűnökért elítélt tisztek. És ha arról volt, akkor a filmkészítők is komolyan vették a dolgukat: bizony gyújtogatnak, robbantgatnak cefetül, de ami még ennél is durvább, hogy a forgatáson éles töltényt (is) használtak. Aleksey, a főszereplő legalábbis egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy pár tíz centiméterre süvítettek el a feje mellett a golyók...
Most pedig jöjjenek a rossz pontok: rossz értelemben véve "európai" filmként kicsit nehezebb dekódolni, megérteni a jeleneteket (hogy mit akartak velük ábrázolni), mint ahogy ahhoz a picinyke lelkem hozzá volt szokva. Úgy is mondhatnám, hogy a rendező leginkább a képekkel szeretett volna mesélni, háttérbe szorítva a sztorit, de ami még ennél is fájóbb, a párbeszédeket: néha olyan életszerűtlenül szövegelnek a szereplők... És szerintem ez az egyoldalúság probléma, hiszen egy filmnél - én úgy tartom - annak minden aspektusa fontos, nem csak a képi világ, a sztori, vagy a párbeszédek.
A pozitívumként is felsorolt "mindent megmutatunk" mentalitás egy picit vissza is ütött, hiszen amikor hosszú percekig azt kell bámulnunk, ahogy az emberek szenvednek, közben pedig mindenki (de tényleg mindenki) megállás nélkül ordítozik, sikít, jajveszékel, hőbörög, ugat, az egy idő után már sok lesz. Értem a mögötte megbújó szándékot, de ez már egyáltalán nem ütött akkorát, mint amekkorának szánták, inkább csak idegesítő volt. Így végül egy kicsit csalódtam a filmben, aminek bár látom az erényeit, mégsem tudtam megszeretni. Pedig nagyon igyekeztem.
