No, hát ennek is már 100 éve, hogy megtörtént. Az ausztrálok Mohácsa, csak épp az I. világháborúból. A sztori röviden és leegyszerűsítve annyi, hogy az angol fejesek közül páran úgy gondolták, hogy úgy tudnak a legjobban a németeknek ártani, ha kiiktatják az egyik legfőbb szövetségesüket, az Oszmán Birodalmat. Ezért aztán egy rakás angol, francia, ÉS ausztrál (meg új-zélandi) katonát vezényeltek a Dardanellákhoz, hogy hősi halált haljanak full értelmetlenül. Merthogy megfutamodás lett a vége.

Egy újabb színész gondolta úgy, hogy nem csak a kamera előtt, hanem a kamera mögött is meg szeretné mutatni, hogy mit tud. Russell Crowenak rengeteg jó alakítás, és egy Oscar-díj után persze érthető módon nem sok kihívás maradt a színészkedésben, ezért Mel Gibson, Clint Eastwood, Angelina Jolie, George Clooney, Tommy Lee Jones, Kevin Costner, Robert de Niro, Ben Affleck, és még sorolhatnám, kiknek a példáját követve rendezésre adta a fejét, méghozzá egy nagyon érzelmes darabot választva alapanyagul.

Tudtátok, hogy az Amélie csodálatos élete annak idején nem nyert Oscart a legjobb idegennyelvű film kategóriájában? Nem, mert abban az évben a bosnyákok elorozták a franciák elől a díjat. Amit nem csak amiatt nem sajnálok, mert bevallom őszintén, Amélie élete számomra nem volt annyira csodás, hanem amiatt sem, mert nem valami unalmas, európai művészszutyoknak (most nem az Amélie-re célzok) ítélték oda a szobrot, hanem egy szórakoztató, de mégis komoly témát körbejáró darabnak.

Szerettem volna úgy kezdeni az irományt (mert rohadt előítéletes köcsög vagyok), hogy nem készültem április elseji tréfának szánt cikkel, mert ez a film tökéletes erre a célra. És persze, lehet vele gonoszkodni, meg tény, hogy ha Oscarra nem is, a Golden Globe-on a legjobb vígjáték kategóriában komoly esélyekkel pályázhat, de az biztos, hogy a bűnös élvezet kategóriában nincs jobb ennél a szériánál. Pontosan azt szállítja, amit ígér, és amit nyújtani tud, annak kurvanagy rajongótábora van. Win-win.

Amikor az egyszerű ember azt hitte, hogy idén az Oscarra a japánok szállították a legelvetemültebb folklór-mesét... No, szóval úgy alakult januárban, azon a szégyenteljes napon, amikor A Lego-kalandot méltatlanul mellőzte az Akadémia, hogy a nagy hollywoodi stúdiók (Disney, DreamWorks) darabjai mellett 3 kisebb (jó, azon lehet vitatkozni, hogy a Ghibli mennyire kicsi, de az előző kettőhöz képest biztosan) cég műveit is jelölték a legjobb animációs film Oscarjára.

Az első iráni western-vámpíros film. Mintha egyébként olyan sok western-vámpíros film létezne... Az pedig, hogy iráni... Nos, ez is csak egy máz, egy maszk, amit felvéve az emberek jobban felfigyelnek erre a klasszik amcsi indie filmre. Mert hogy egyébként Los Angelesben forgott, amerikai-iráni rendezőnő tollából, helyi színészekkel (azért Ranjit az Így jártam anyátokkal-ból alap...). És hogy a maradék kedveteket is elvegyem tőle, ebben egy fikarcnyi western elem sincs. Mert az nem a westernre jellemző sajátosság, hogy a szereplőket hosszú percekig mutatjuk szinte mozdulatlanul, minimális reakcióikra várva.

Tavaly ilyentájban vetítették nálunk a Mr. Peabody és Sherman kalandjait a mozik, ami előtt látható volt egy kb. 4 perces kis szösszenet, a Majdnem otthon, ami ezt az animációs filmet hivatott beharangozni. Mivel nem volt különösebben vicces, csak színes, cuki és pörgős, rögtön le lehetett szűrni, hogy ez bizony kifejezetten a 12 év alatti közönség számára készülő projekt lesz... Igazam volt. Sajnos. De semmit nem bánok jobban, mint azt a tényt, hogy a felütésből egyértelműen az látszott, van potenciál ebben a dologban.

Még mielőtt rátérnék a filmre, szeretnék egy rövid időt szentelni a Frozen Fever című borzadálynak is, amit a mozik levetítenek Kenneth Branagh filmje előtt. Ismerős a helyzet, nem először lépik meg az animációs filmek kreátorai, hogy kisebb epizódokat faragnak nagy sikert aratott meséjük mellé (volt Shrekből, Toy Storyból, Aranyhajból, stb.) Ezek általában aranyos, vicces továbbgondolások, és megállnak a maguk lábán is: van nekik elejük, meg van nekik végük. Fura, mi?

Nagyon nehéz a dolga az embernek, ha a melegekről szeretne egy jó filmet nézni. Megmondom én (ha már ez a blog neve), mi a baj az ilyen filmek többségével: meg akarja mondani, hogy hogyan érezzünk. Nem a szereplőivel akar szimpátiát kelteni, hanem azok szokásaival. És ez szerintem hiba. Egy jó filmben nem azért szeretjük meg a karaktert, mert meleg (azért, mert valaki hetero-, vagy homo-, vagy bi-, vagy a-, nem jár taps), hanem a jelleméért, azért, ahogyan viselkedik, reagál dolgokra, amiket cselekszik.