Rendhagyó módon a bevezetőben nem a filmről, hanem magáról a vetítésről szeretnék pár szót szólni, hiszen volt szerencsém az Óbudán található Eurocenter Sony Kertmozijában megnézni a filmet. Vagy legalábbis egy részét. Mert úgy kb. az 1/3-ánál felrobbant az égő a vetítőgépben, így végül át kellett költöznünk egy normál moziterembe - épp jókor, mert már kezdtem fázni. Azt ugyanis tudni kell a kertmozikról, hogy csak jó időben, és jó későn működőképesek, hiszen ahhoz, hogy láss is valamit a vászonból, nem árt, ha már sötét van.

Nyílt városnak akkor nyilvánítanak valamit, ha az egy háború során felhagy mindennemű védekezéssel, szabad utat adva ezzel az ellenségnek, ugyanakkor megóvva az épületeket, műemlékeket, és persze a civil lakosságot egy esetleges véres összecsapástól. A II. világháborúban elég sok várost nyilvánítottak nyílt várossá, ezek közül Európában Róma volt az utolsó előtti. Korábban ugyebár a szövetséges erők bombázták, aztán úgy hozta a sors, hogy mégis a németek számára kényszerült megnyitni a kapuit.

Amikor Cannes-ban annak idején bemutatták a filmet, 22 perces tapsvihar következett a stáblista legördülése után. Furcsa módon a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-szobrot mégsem kapta meg (kapott helyette másik hármat, többek közt Lubezki Az ember gyermeke-fényképezésének is beintett Guillermo Navarro operatőr). Mexikó helyett ugyanis Németország diadalmaskodott, és tudjátok mit: nem sok film van, aminek a győzelmét A faun labirintusa ellenében el tudnám fogadni, de A mások élete pont ilyen.

York őrmester egy tényleg létező háborús hős volt, az egyik legnépszerűbb amerikai katona az I. világháború végeztével, akinek kegyeiért sorban álltak a cégek, akik reklám céljából szerették volna szép summákért felhasználni arcát/nevét termékeikhez, vagy épp a hollywoodi stúdiók, akik rögtön a páratlan életút megfilmesítésében kezdtek el gondolkozni. De York őrmesterről még egy fontos dolgot kell tudni: hívő, szerény és jámbor ember volt, aki bár büszke volt arra, amit elért (joggal), nem élt vissza vele.

Egy nagy költségvetésű háborús film Christian Bale-lel a főszerepben, és te valószínűleg nem hallottál róla. Ami annak fényében, hogy közel 100 millió dollárt költöttek rá, eléggé meglepő, nem igaz? De a helyzet az, hogy a film eredeti címe Jin líng shí san chai, és Kínában készült. Kínai pénzből, kínai főszereplőkkel. Meg ugye Christian Bale-lel, aki hasonlóan Az utolsó császár című filmben Peter O'Toole-hoz, megkapta az egyetlen valamirevaló szerepet a sok keleti színész/színésznő között.

Tudom, bunkóság elítélni egy TVfilmet (mert ez a magyar címével ellentétben az) a TVfilmes jellege miatt, ezért megpróbálom egy kicsit más megvilágításba helyezni a dolgokat: igénytelen. Igen, ez a film egyszerűen igénytelen. No de ne szaladjunk ennyire előre. Stephen Merchant neve feltételezhetően a hazai közönség számára nem mond sokat (még). A fizimiskája ismerős lehet, hiszen pár vígjátékban már felbukkant, általában mellékszerepekben, és annyira jellegzetes az alkata, no meg az arca, hogy senkivel nem lehet összetéveszteni.

Bizony, még magyar címre sem bukkantam. Tán ennyire jellegtelen filmről lenne szó? Akkor mit keres ott a stáblistában Robert Ryan, vagy Aldo Ray? Mit keres a rendezői székben Anthony Mann, aki a maga korában egy megbízható iparosnak számított, aki csak úgy ontotta magából a westerneket, többségét James Stewarttal a főszerepben? De az aggasztóan kevés imdb-s szavazat, és a viszonylag kevés internetes információ magáról a filmről igazolta a félelmeimet. Igen, ez egy jellegtelen film.

Én a mai napig ledöbbenek a Say Yes to the Dress-szerű valótlanság-showk sikerességén. Az USA sok minden jó bölcsője, de ugyanakkor rengeteg eszement baromság, és túlzás is származik tőlük. Japán ezerszer betegebb persze, de a jenkik sem panaszkodhatnak. Most megint kitaláltak valami irdatlan nagy f*szságot, amit olyan észrevétlenül helyeznek el a film valóságában (itt ugyanis természetesen mindenki kőgazdag), hogy meglepő módon működik. Mármint baszki: vőfély-szolgáltatás? WTF?

Richard Attenborought a legtöbben a Jurassic Park milliárdos John Hammondjaként ismerik. A filmszeretők persze tudják, hogy nem csak a kamera előtt serénykedett, hanem mögötte is (rendezőként és producerként még Oscart is nyert). Végignézve a filmográfiáját önkényesen megállapítom, hogy komálta az életrajzi filmeket / igaz történeteket, mint amilyen egyébként A híd túl messze van is. Oh, igen, voltak olyan barmok a szövetséges hadseregben, akik szerint ez az akció jó ötlet volt.

Amikor anno kijöttem a moziteremből, végtelenül csalódott voltam Ridley Scottban. Azt vártam, mint ahogy rajtam kívül még rengetegen, hogy az öreg majd most jól megmagyarázza az eddig csak a levegőben lógó kérdéseket, amiket a méltán híres Alien franchise, különösen annak legelső része, A nyolcadik utas: a Halál feltett. Vagy feltetetett a nézőben (hú, de szép, magyaros kifejezés lett ez). Elvégre is egy előzményfilmnek általában ez a dolga, vagy nem?