Hát hol is kezdjem? Ez a film volt a legnagyobb hatással az életemre. 6 éves lehettem kb., amikor először láttam. És utána még vagy harmincszor biztosan megnéztem. Mármint... Ez nem egy költői túlzás, konkrétan kívülről tudtam az első fél óra beszélgetéseit (nem csak magukat a szövegeket, hanem azt is, hogy mikor mi következik). Ennek a filmnek a hatására lettem dinoszaurusz-buzi, akartam paleontológus lenni, így kötve ki egy reál szakos gimnáziumban, majd végül az ELTE biosz szakán.
"Dedicated to our children. Don't grow up. Ever."
A Pixar az utóbbi néhány évben sokat veszített a színvonalából: kezdődött a rémes Verdák 2-vel, majd folytatódott egy eredeti ötlettel, a Merida, a bátorral (máig nem értem, hogy kaphatott az a film Oscart). Jött a Szörny Egyetem, ami azért valamelyest tompított a dolgokon, de sajnos azt a filmet nem lehetett azzal vádolni, hogy eredeti volna. A Pixart meg a legtöbben azért szeretik, mert mindig meglepik valamivel az embert. Hozzáteszem, nem vagyok túl nagy rajongó (a Toy Storykat, a Wall-E-t, a L'ecsót, de még A hihetetlen családot sem tartom annyira kiemelkedőnek), de azt elismerem, hogy ezek ott tényleg tudnak valamit.
Volt szerencsém a Werk Akadémia idei kisfilm-bemutatójának egyik blokkján, az Életre-halálra szekción részt venni. Az apropója pedig mindennek az volt, hogy a R.E.M. című filmemben co-producer/vágó/rendezőasszisztens és még sok más egyéb feladatot ellátó Gál Sanyi is egyike volt a most végzős diákoknak, így az ő munkáját is bemutatták. Az érdeklődés nagy, a terem pedig kicsi volt, de szerencsére a lépcsőn még akadt néhány hely (remélem ezt tűzvédelmisek nem olvassák most), így ezt a blokkot sikerült zavartalanul végig néznem.
David Fincher a kezdeti Alien 3-as fiaskót követően sikeresen véste be a nevét Hollywood nagylexikonába a 90-es években olyan filmekkel, mint a Hetedik, a Játsz/Ma, valamint a Harcosok klubja. Bár én személy szerint a mai napig odáig vagyok John Doe rejtélyes gyilkosságsorozatának sötét szobákban történő felgöngyölítéséért, a többség Tyler Durden konyhafilozófiájába szerelmesedett bele, mert látszólag bivalyerős érveket vonultat fel a fogyasztói társadalom koncepciója ellen, ami sokaknak imponálóan hat.
A várva várt (?) negyedik rész! Én, mint Jurassic Park rajongó furcsán ellentmondásos érzésekkel viszonyulok a folytatásokhoz. Egyrészt annyira szeretem az első részt, hogy tudom, bárki, aki hozzányúl, és franchise-osítja, az rosszat tesz vele, mert jobbat, de még ugyanolyat sem tudnak már sosem csinálni. Másrészt pedig én is ki vagyok éhezve újabb, és újabb dínós filmekre... Amikor 2001-ben megjelent a Jurassic Park III, az egyik újságban azt olvastam a jövőt illetően: "4 évente Jurassic Park".
Alig tudtam rá elcibálni az asszonyt, mert hát lássuk be: a Csábítunk és védünkkel ellentétben ez nem tipikusan egy csajos film. Ahogy oly' sokan fogalmaznak, ez egy magyar suttyóvígjáték, annak viszont első osztályú. Nagyon rég volt már, hogy láttam az első részt, és minden hibája ellenére nekem már az is tetszett, de úgy érzem, hogy a folytatás még talán annál is jobban sikerült. Kinőtt néhány gyerekbetegséget, de még mindig messze van a tökéletestől, és azoktól a filmektől is, amiket leplezetlenül másol.
Nos igen, néha be kell vállalni kevésbé csábító darabokat is a moziéjszaka alkalmával, és mivel a második körre nem volt a legjobb a választék, én Reese Witherspoon és Sofía Vergara "klasszikusára" voksoltam A lázadó ellenében, mert fél órával kevesebb szenvedést ígért mindössze 90 perces játékidejével. És nem csalódtam. Sajnos. Valóban 90 percnyi szenvedés várt rám, bár ahogyan én azt megéltem, éreztem vagy 150 percnek is. Viszont azt is be kell valljam, hogy megvoltak a maga momentumai a filmnek.
Ismét sikerült eljutnom asszonnyal a moziéjszakára. Immár ötödik alkalommal rendezték meg a Corvinban, de nekem sajnos ez még csak a második menet volt. Ismét 5 filmet faltunk, és ismét baromi jó élmény volt, bár az utolsó 1,5 órában már a kelleténél többet, és hosszabban pislogtam. Imádom ezt a hangulatot, de nagyon örülnék, ha legközelebb az oxigén- és szén-dioxidszintet megpróbálnák a földi átlagon tartani, mert néha sajnos nagyon fülledt volt a levegő a vetítések után.
Robert Aldrich rendezőt a legtöbben A piszkos tizenkettő kapcsán ismerhetik, de természetesen ennél jóval gazdagabb filmográfiája van/volt az öregnek. A szakmát az 50-es évek elején kezdte, és nagysebesen le is gyártott 3 év alatt fél tucat filmet, a 6 közül utolsóként a Rohammal, amiben először dolgozott együtt a legendás Lee Marvinnal (később még kétszer dirigálta őt, egyszer a már említett A piszkos tizenkettőben, egyszer pedig Az Észak császárában a 70-es évek elején).
No, de rátérek a filmre, mert egy nagyon érdekes témát feszeget, amiről - bár meglepően kézenfekvő - nem sok háborús film mesél, a legtöbb maximum egy jellegtelen mellékszálban pedzegeti meg, de mélyen semmiképpen nem ássa bele magát. Ez pedig a bátorság/gyávaság kérdése: mennyire fontos cselekedni, nem csak kivárni a háborúban, mennyire sokat számít az, ha egy tökös katona irányítja az akciót, és milyen durván rombolja a morált egy töketlen tiszt balf*szkodása?
A sztori a II. világháború legvégén játszódik már, az amcsik - surprise, surprise - a németek ellen harcolnak, vagy inkább küzdenek, mert technikailag azért még mindig előttük állnak. Egy akcióban meghal a század egyik osztagának valamennyi tagja, mert a századparancsnok, bár megígérte, nem küldött senkit sem a megsegítésükre. A tüske az életben maradt osztagok parancsnokaiban megmarad, és a felettesüknél lobbyznak az egyébként az apuci révén tisztnek megtett százados felfelé buktatása érdekében, csak hát a sz*r emberek sehová sem kellenek igazán...
Nem úgy a film tökös főszereplője, Costa, aki bizony odamegy, csinálja a dolgát, nem fél támadni, sem tartani egy posztot, vagy ha úgy adódik, egyedül egy tank ellen menni. Nem is nézi jó szemmel a tutyimutyiságot, pláne ha az ő embereinek az élete múlhat rajta. A Jack Palance által alakított főhős hihetetlenül férfias, vagány csávó, aki ezeken felül még ráadásul eszes, és megfontolt is. Na, de persze az amcsi hadsereg csak a rossz fény rájuk vetülését látta meg, ezért aztán semmilyen módon nem járult hozzá a film elkészültéhez.
Amit egyébként meg is értek akkori fejjel gondolkozva: a tisztek szavahihetőségének megkérdőjelezése még a rossz döntések esetében is komolyabb gondokat tud okozni, mint a tényleges parancs betartása. Egy hadsereg, aminek a vezetőségét úgy állítják be, mint ebben a filmben... Nos, az nem túl megbízható hadsereg: apuci pici fia alkalmatlan, de pozícióban van, mert a felettes jó barát a kisvárosból, ahonnan származik, míg az igazán rátermett emberek az ő balfaszságának következményeit nyögik.
A film alapja egy színpadi mű, tehát inkább belső jelenetekre kell számítani, ha van is kültéri csatajelenet, az általában városromok között zajlik, vagy egy dombon futásban/kúszásban csúcsosodik ki. Igazán nagy seregek nem ütköznek meg, de itt a lényeg egyébként is a karaktereken van. Mindegyik telitalálat, bár hozzá kell tennem, hogy az Eddie Albert által alakított gyáva tiszt kb. 20-30 közötti kéne, hogy legyen, míg a színész a forgatás környékén ünnepelte az 50. születésnapját - kicsit ki is lógott a szerepéből, amire a korra jellemző "enyhén" teátrális játéka is sokat rásegített.
Az is kifejezetten érdekes szerintem, hogy Albert harcolt a világháborúban, sőt, konkrétan háborús hős volt, tehát valódi jellemvonásaitól nem is állhatott volna távolabb ez a szerep. Egyébként a főbb szereplők közül többen hasonló cipőben jártak - háborús veteránokkal háborús filmet forgatni pedig mindig nagy királyság, hiszen ad egyfajta autentikusságot, még ha ennek nagy része inkább a forgatókönyvíró, illetve a látvány-, jelmeztervezők, és sminkesek érdeme szokott lenni elsősorban.
Kényes témát feszeget egy átlag háborús filmhez képest, és korához képest meglehetősen bátor, hiszen lassan 60 éve már, hogy elkészült. A színészi játék néhol teátrális, és látványos jelenetekből sincs sok, viszont mindenképpen érdemes rászánni azt a 100 percet a témája, és a kivitelezés miatt is. Mert ahol eltalálták a hangulatot, ott nagyon eltalálták. Jack Palance pedig szimplán zseniális minden megmozdulásában, még a film legvégén is, de arról spoilerveszély miatt inkább nem értekeznék ennél részletesebben.
Na most akkor ez csak vaginális szexszel terjed, vagy orállal és anállal is? És mi van akkor, ha valaki meleg kalandba keveredik? Mondjuk egy jó kis leszbiszex? Vajon az első behatolástól számít, vagy végig kell mennie az aktusnak? Gumival és gumi nélkül is működik? Nem lehet kimaszturbálni magunkból? Mi van, ha az a valami pont szex közben ér utol? Kit öl meg? Téged, vagy akinek éppen átadod? Mi a szitu a double penetrationnel? Ha mondjuk egyszerre ketten kezdik el dugni a csajt? Akkor melyik csávó lesz az áldozat? És ha gruppenben nyomod? Vissza is kaphatod attól, akinek átadtad?
