Spoilerrel kezdem: NE üld végig a teljes stáblistát (a plusz jelenetet a cast után lenyomják), mert a végén csak annyit írnak ki: "A Bosszúállók még visszatérnek". NO SHIT! EZ KOMOLY? Nem gondoltam volna.

Vártuk? Vártuk. Marvel-filmről lévén szó hogy a viharba' ne vártuk volna? Whedon ismét összeeresztette Vasembert, Amerika Kapitányt, Hulkot, Thort, Fekete Özvegyet és Sólyomszemet, hogy megmentsék a világot a 128. alkalommal is. Sokan unják már? Meglehet. De a bevételi adatok azt mutatják, hogy még mindig elég sok embert érdekel ahhoz, hogy megérje ezeket a sztorikat leforgatni. Persze Whedon is érezte, hogy itt nem elég már az első filmet megismételni, kicsit komorabbra kell venni a figurát, és áldozatokat is kell hozni. Mert ugye az a jó trükk ára.

Három éve már (te jó ég!), hogy kasszát robbantott az össznépi szuperhős haccacáré, lezárva a Marvel első fázisaként emlegetett univerzum-építési folyamatot. Azóta ott tartunk, hogy a második fázis is csaknem lement, bár azt nem jelen film folytatása, hanem a nyáron érkező A Hangya zárja. Aztán meg jön a harmadik, negyedik, huszonnyolcadik fázis, valószínűleg addig, amíg a Disney számláján kiakad a rendszer a sok számjegytől, vagy a fejesek bele nem fulladnak a markolóval lapátolt 100 dollárosok tengerébe.

Ryan Reynoldsra nem mint színészistenségre gondol általában az ember. Tehetségéről megoszlanak a vélemények (és akkor még finoman fejeztem ki magam), ami az olyan filmek után nem is csoda, mint a Csak barátok, vagy valamennyi szuperhősmozija (és abból volt néhány: Penge: Szentháromság, X-Men kezdetek: Farkas, Zöld Lámpás, illetve ide lehet venni a mindennél szutykabb R.I.P.D.-t is). Most ismét előrukkolt egy olyan filmmel, amivel levakarhatja a kárörvendők arcáról a mosolyt.

Tavaly volt 35 éve, hogy bemutatták, szerencsére idehaza is zengett tőle a sajtó rendesen, hiszen a Pannónia Entertainment jóvoltából ismét műsorra tűzték a mozik a filmet, egészen pontosan a meglepő módon 1 perccel rövidebb (!) rendezői változatát, ami persze felújított csilli-villi Blu-ray verzió vetítését jelentette. Az ember egyébként a hazai viszonyokat ismerve nem sok jóra számított egy sokak által látott, letorrentezhető (és másodsorban megemlítve: megvásárolható) verzió mozis bemutatásától, de szerencsére pozitívan kellett csalódnom.

Na tessék, itt az élő példa arra, hogy 2 órányi non-stop zúzásból is lehet élvezhető akciófilmet csinálni! A titok nyitja talán annyi, hogy Ridley Scott filmjében (ellentétben mondjuk Zack Snyder Az acélemberével) van dráma. Jó sok dráma: van tét, meg minden. Mondom ezt úgy, hogy azért a film nézése közben a 80-as évek klasszikus akcióhősei juthatnak az eszünkbe a kb. soha ki nem fogyó tárral, és az egy lövés = egy találat rátával. Nem, nem túlzok, hiszen a végén ki is írják, hogy a 19 halott amerikai katonára 1000 szomáliai jutott...

Az USÁ-ban lehúzták cefetül, az oroszoknál betiltották, idehaza pedig nagyon fekete-fehér a fogadtatása: vannak, akik imádják, és vannak, akik a tengerentúli kollégákhoz hasonlóan nem bánnak vele kesztyűs kézzel. Black List-es forgatókönyvből készült, Ridley Scott bábáskodása alatt (a forgalmazó nem volt rest egyenesen az ő filmjének titulálni, noha nem ő rendezte), egy rakás ismert arccal, élvonalbeli  "A" listás főszereplővel, akiről még az origo is megírta, hogy idén róla szól majd a filmvilág.

A háborús filmeken belül jól elkülöníthetően létezik egy afféle alműfaj, amelybe az ún. "tengeralattjárós filmek" sorolhatóak (meg én személy szerint ide sorolnám a Haragot is, mert nagyon hasonló motívumokból építkezik). Ezek a filmek általában klausztrofób hangulatot árasztanak (ezért is imádjuk őket), thriller-elemekkel vannak felvértezve (a para-faktor nagyon magas), és nincs, vagy csak minimális vér lelhető fel bennük - ami azért ritkaság egy háborúban.

Danialves megállás nélkül azt szajkózza, hogy érdemes odafigyelni az ausztrál filmgyártásra, és azon felül, hogy természetesen nincs igaza (hogyan is lehetne), egyet kell értenem vele. Az utóbbi időkben, úgy veszem észre - mondjuk ez persze a látóterem folyamatos tágulásának is köszönhető - egyre több érdemes darab kúszik be észrevétlenül a neten, vagy jelen esetben egy kisebb forgalmazón keresztül az átlag magyar filmszerető szeme elé onnan lentről, délről. Tudjátok, a kenguruk földjéről.

Ha azt kérdezem tőled, hogy melyik a kedvenc ausztrál akciófilmed, akkor kis gondolkozás, és a Mad Max trilógia után széttárnád a karjaidat, és csóválnád a fejed, hogy márpedig neked olyanod nincs. Na, ha megnézed a Fenegyereket, akkor nagy valószínűséggel megváltozik ez a helyzet, persze csak ha egy év múlva is emlékezni fogsz erre a magyar mozikba is majdnem eljutó, de az utolsó pillanatban határozatlan ideig visszatartott akcióbombára, ami a 2000-es évek hasonló produkcióit idézi.

Nem lehet egyszerű Terrence Malickkal dolgozni. A kissé különc filmrendező pont azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy nem szeretné, hogy a figyelem ráirányuljon: nem ad interjúkat, nem jár smúzolni a sajtóval a fesztiválokra, vagy hasonlók (most is hiányzott Berlinből a Knight of Cups díszbemutatójáról). Kicsit arra a South Park részre emlékeztet ez az egész, amelyikben Cartman úgy generál forgalmat a Vidámparkjának, hogy senkit nem akar beengedni...