A 60-as években menőség volt kémes filmeket gyártani. A hidegháború javában zajlott, a nemzetközi helyzet egyre fokozódott, 1962-ben mindenkit meghódított James Bond... Ráadásul a II. Világháborús filmek is hamar aktuálissá váltak a vietnami demokrácia-terjesztés miatt: kellett a propaganda, na. Mert katonának lenni is menőség ám, izgalmas kalandok várnak az emberre, már persze ha nem lövi szét az ember agyát az első nap egy mesterlövész a dzsungel mélyéről.

Bár a technikai megvalósítás még messze volt ezidőtájt a tökéletestől, és a hollywoodi pátosz is erőteljesen rányomta a bélyegét (már) ebben az időben (is) a készülő filmekre, talán mégis a 40-es évek második fele az, amiben a II. Világháborúról készült alkotások a legjobban vissza tudták adni azt, ami akkoriban a háborúban történt. Egyszerűen még olyan friss volt az emlék, még nem születtek meg az azóta oly' divatossá vált irányzatok. Nem a sátán 6 évének, hanem egy egyszerű, világméretű háborúnak fogták fel az eseményeket.

Ennél idiótább címet nem is adhattam volna a bejegyzésnek, de talán ez felkelti a kedves olvasók figyelmét, és rákattintanak, hogy jól kioszthassanak, mekkora hülye vagyok. Természetesen tisztában vagyok a címben rejlő paradoxonnal, de ha már a Disney rajzfilmek zenéit ilyen alaposan kivesézem, gondoltam teszek egy kis említést azokról, amiket más cégek gyártottak. Azokból úgy sincs olyan sok, és amik vannak, azok sem túl erősek. Gondoltam én, kis naiv.

Egy rendhagyó cikkel jelentkezek most, mert... miért ne? A témája pedig az a Jurassic World előzetes, ami néhány napja látott napvilágot az interneten, és amiről már biztosan el is feledkezett mindenki a friss Star Wars teasert látva. Elöljáróban két dolog: az egyik, hogy a Jurassic Park annak idején elég nagy hatással volt az életemre, lényegében pályát is a film miatt választottam (az más kérdés, hogy végül kicsit módosultak a tanulmányok, és megint más, hogy nem a szakmában helyezkedtem el). Tehát mindenképpen fontos film a számomra, és mint ilyent, minden folytatás/reboot/prequel/spin-off stb nagy figyelem övezi a részemről.

Ahogyan az a young adult regények adaptációival lenni szokott, Suzanne Collins A kiválasztott-ja is két részletben érkezik a mozikba, mert ugyebár az utolsó könyvekben annyi, de annyi minden történik, hogy azok egy filmbe bizony nem férnek bele. Ja. Persze. Ne legyünk naivak, ez a pénzről szól, mindig is arról szólt, a kérdés csak annyi, hogy ha már mindenképpen barbárkodni kell az alapanyaggal, akkor az egy egészt el tudják-e úgy vágni, hogy abból két majdnem egész maradjon?

Egy hónapja került a magyar mozikba a tavaly Torontóban debütáló duplafilm első része, A nő, most pedig itt a párja, a (szerencsére) 10 perccel rövidebb, A férfi. Jupi. Már koránt sem vagyok olyan lelkes, mint a testvérfilmről szóló írásomban, ugyanis ott még élt a remény egy halovány sugara bennem, hogy majd most itten kérem szépen látni fogom a csodát. Most végre minden, nem kimondottan combos jelenet új értelmet nyer, és majd leesik az állam. De nem.

Feltételezem, hogy az olvasóim zöme már látta A remény rabjait. Nos, abban van egy öreg fószer, aki miután kiengedik a dutyiból, nem tud beilleszkedni a börtönévei alatt erősen megváltozott társadalomba (intézményfüggő lett), ezért aztán... Tudjátok... "Itt járt Brooks". Az őt alakító színészt James Whitmorenak hívták, pár éve hunyt el. És hogy miért fontos ez? Halála előtt kereken 50 évvel ugyanis letett egy olyan alakítást az asztalra, ami a mai napig megállja a helyét. De ne szaladjunk ennyire előre.

Ausztrália után Ausztria is beszállt a buliba. A sógorék ugyanis - kapaszkodjatok meg - westernt készítettek. És nem csak úgy, félvállról véve a dolgot, lévén nyugati szomszédaink ezt a filmet nevezik 2015-ben a legjobb idegennyelvű Oscarért folyó versenyre. Egy westernt. Az osztrákok. A helyén van még az állatok? Az egyik főszerepben pedig az a Tobias Moretti feszít, aki Rexszel az oldalán annak idején bearanyozta a gyerekkoromat. Mondjuk most ő az egyik főg*ci, de azért így is szeretjük.

Magyar western! Vagyis eastern! Jee! Akartam. Akartam, mert én imádom az ilyesmit. Idehaza ugye korábban már voltak hasonló próbálkozások, amikben a betyárok koráról regéltek - írtam is a Talpuk alatt fütyül a szélről, ami végül is a rengeteg hibája ellenére is szerethető, szerb szereplői ellenére is ízig-vérig magyaros darab. No, a Délibáb nem ilyen. Nem csak azért, mert főhőse Tarantino Djangójához hasonlóan néger (there is a nigga on the hor...tobágy!), és nem csak azért, mert nem a múltról, hanem inkább egy furcsa, posztapokaliptikus jövőről regél. Egyszerűen azért, mert lelketlen.