Nemrégiben kijött a Netflix gondozásában a Beasts of No Nation című film, amiben az afrikai gyerekkatonákról mesélnek kendőzetlenül. Nagy a felhajtás a film körül, lévén ez volt a Netflix első saját filmje, amit ráadásul a mozikba kb. csak azért küldtek, hogy beszállhassanak az Oscar-versenybe, merthogy egyébként az online terjesztés volt a fő célja a fejeseknek. És hogy hogyan jön mindez ide? Mert itt van ez a film, ami már 7 évvel korábban leforgott ugyanerről a problémakörről, mégis alig beszélnek róla.

Az Apple "látnoki" erejű marketing-mágusáról készült már játékfilm, dokumentumfilm, sőt, biztosra veszem, hogy még diafilm is, de most... most... most ismét egy nagyjátékfilmmel örvendeztettek meg minket. Méghozzá egy hányatott sorsú nagyjátékfilmmel, hiszen miután az elsőként kiszemelt Christian Bale nem vállalta, Leonardo DiCapriónál landolt a méltán híres Aaron Sorkin szkriptje, aki... Szintén nem vállalta. Így lett végül a David Fincher-is-rendezhette-volna filmből...

Bár tudom, hogy senkinek sem tűnt fel, pár hétig távol voltam (nászutaztam), ezért aztán csak most jelentkezek újra, rögtön egy olyan filmmel, amihez hazafelé a repülőn volt szerencsém :)

Mocsok egy világban élünk, ez már bizonyos. Jelen filmünk (és az alapjául szolgáló regény) elkészültének ugyanis egyedüli oka az, hogy főhőse már halott. Persze, van hivatalos verzió is, de mint Van Gogh esetében, úgy David Foster Wallace-nál is a halála után kezdték el igazán értékelni azt, amit csinált. A hangsúly az "igazán"-on van, ezt azért fontos megjegyeznem, mert felfigyeltek már őrá akkor is, amikor még csak az első, közel ezer oldalas regényét megírta (hiszen ez a film is erről szól), de az igazság az, hogy valójában k*rvára lesz*rták.

A Vissza a jövőbe 3-mal nem csak a jövőbe tértek vissza az alkotók, hanem az első rész esszenciájához is, ami a másodikból szerintem hiányzott. Ez a rész újra maximális fordulatszámon pörög, újra tele van remek ötletekkel, újra izgalmas minden perce, ráadásul hiába az USA egyik legsötétebb korszakában játszódik, messze életvidámabb, és szórakoztatóbb, mint a néha magát már-már túlságosan is ijesztőnek mutató középső etap. Kiskoromban ez volt a kedvencem a trilógiából.

Bár eredetileg egy cliffhangerrel ért véget az első rész, azt igazából csak poénnak szánta a két Bob, azaz Robert Zemeckis és Bob Gale forgatókönyvírók. Az, hogy végül a folytatás valósággá vált, leginkább annak köszönhető, hogy a Universal pénzszagot szimatolt. És mivel vagy velük, vagy nélkülük, de mindenképp elkészítették volna a folytatásokat, ők inkább azt mondták, ha már muszáj, akkor legalább legyen olyan, mint amilyent mi szeretnénk, ami a legjobban illeszkedik a mi elképzeléseinkhez.

Egyáltalán van olyan, aki nem látta ezt a filmet? Ha igen, akkor sürgősen menj vissza az időben a gyerekkorodba, és nézd meg akkor! Mert ezt először még gyerekként kell látni, és nem azért, mert felnőtt fejjel nem állná meg a helyét. Nem, erről szó sincs, sőt! Sokadszorra újranézve a filmet szerettem csak bele igazán, és értettem meg, hogy miért is sokkal jobb az első rész a két folytatásnál. De már megint előre szaladtam. A lényeg az, hogy hatalmas plusz élményt jelent a film nézése közben, ha nosztaligiával teszed mindezt.

Én leszek az a szemét köcsög, aki azt meri erre a filmre mondani, hogy olcsó. Mármint nem a kivitelezésre célzok (habár ott is kénytelenek voltak spórolni, és a Totoróval együtt készíteni), hanem a húzásaira. Igen, szerintem ez a rajzfilm bármennyire is gyönyörű, túl sok mindent vet be, és azokat is nagyon átlátszóan, hogy megríkassa a nézőjét. Ez pedig egy darabig jó taktika csak: másfél órán keresztül már sok, idegesítő, még több, és még idegesítőbb. Nagyon nem ezt vártam.

Hitler ugyanazt a hibát követte el, mint kb. 150 évvel korábban Napóleon: nekiment az oroszoknak. Az oroszokról meg azt kell tudni, hogy sokan vannak, és vodkával működnek, aminek alkoholtartalma fagyállóként funkcionálva képes életben tartani a katonáikat még a legzordabb télben is. A németek ellenben sörös nemzet, aminek magas víztartalma a hidegben jéggé válva hazavágja még a legtökösebb harcosaikat is. Nagyjából ez a tudományos magyarázata a sztálingrádi eseményeknek.

Korábban már volt szó Roberto Rossellini Róma, nyílt város című filmjéről, melyet a németek kivonulása után szinte rögtön leforgatott. Nos, a Paisá témája is a II. világháború, és az olasz ellenállás, de mégis teljesen más, mint testvérfilmje. A Paisá ugyanis szkeccsfilm, méghozzá 6, egyenként kb. 20 perces történetet mesél el Olaszország felszabadításáról a partraszállástól egészen a háború utolsó telének partizán-akciójaiig. És ahogy az szinte minden szkeccsfilmmel lenni szokott, vannak jobb, és rosszabb részek benne. Visszatérve egy mondat erejéig Rossellinire: ez az ő "háborús trilógiájának" a középső, és egyben leghosszabb darabja (az első a már említett Róma, nyílt város, a harmadik a Németország nulla évben).

Jean-Paul Belmondo bizony ekkoriban már befutott színésznek számított franciahonban - az ő főszereplésével készült el a Két nap az élet című II. világháborús film. Legnagyobb erénye, hogy nem az elcsépelt '42-'45 közötti időszakra, hanem lényegesen korábbra, 1940-re koncentrál. Ha most gonosz lennék, akkor azt mondanám, hogy azért, mert a franciáknak nagyjából eddig tartottak a harcok... Oh igen, gonosz vagyok! Hiszen a film is pontosan erről szól, ha hiszitek, ha nem.