Hat év telt el azóta, hogy Eduardo Sacheri regényét megfilmesítették Argentínában - és milyen jól tették mindezt, hiszen az ország 2. Oscar-díját zsebelték be vele a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Most elkészült az amcsi remake, ami nem is igazán remake, hanem egy újbóli adaptáció (a lényegi különbségről a kettő között ITT olvashatsz), de ez igazából teljesen lényegtelen, hiszen egy sokak által tökéletesnek gondolt, nem is olyan régi filmről húzott le már megint egy bőrt az álomgyár... A piszkok!

Az I. világháború 100. évfordulóinak éveiben érdemes elővenni a poros polcról a témával foglalkozó darabokat. Az olyanokat is, amik talán nem annyira ismertek, mert néha találni köztük egy-két méltatlanul elfeledett művet is. Nos, Az ausztrál könnyűlovasság nem ilyen... Mármint nem méltatlanul elfeledett. De nem szeretnék gonosz lenni, hiszen egy teljesen korrekt darabról van szó, ami mellett a mi Honfoglalásunk nyüszítve elbújhat, csak éppen az a baj, hogy pont az a bizonyos valami hiányzik belőle, ami kiemeli az átlagból.

Sandra Bullock karrierjének egyik legnagyobb buktájáról van szó, és ez különösen nagy dolog a 90-es évek második felének fényében... Pedig látszólag minden adott volt a sikerhez: a világ egyik legnépszerűbb színésznője a főszerepben, egy baromi jó, ráadásul igaz történet, amiből már 10 éve készült egy jól sikerült dokumentumfilm is, és egy kapós téma. Ami ugyebár nem más, mint az elnökválasztás (az USÁ-ban pont most megy a nagy kampány), hiszen az Our Brand is Crisis a 2002-es bolíviai választások idején játszódik...

Idén két nagy durranás(nak szánt) gengszterfilmmel is találkozhattunk a hazai mozikban: a szokás szerint elmaszkírozott Johnny Deppen túl dupla adag Tom Hardyval is megörvendeztettek minket: a Kray fivérek életét bemutató darabnál végül - noha Nagy-Britanniában minden idők egyik legjobban jövedelmező filmje lett - az elővetített kritikai siker elmaradt. Pedig Hardyt az előzetes elgondolások alapján sokan odavárták a legjobb 5 közé a 2016-as Oscar-gálán.

Számomra meglepő módon volt ez a téma száműzve a mozikból - mert hogy ezidáig nem nagyon készült épkézláb mozgóképes feldolgozás a szüfrazsett mozgalomról, leszámítva pár TV-s próbálkozást. A téma ugyan szerencsére nem mondható aktuálisnak (tudom, tudom, Európában is van, ahol még mindig elnyomják a nőket, meg ott van Patricia Arquette 2015-ös Oscar-beszéde is), de talán pont ez a legnagyobb erénye: nem küzd minden áron azért, hogy "felnyissa" a nézője szemét, és az arcába okádja a tanulságot. Izzadtságszag nélkül pedig sokkal jobb élmény a filmezés.

A II. világháború után új problémákkal kellett szembenéznie a nyerteseknek: közülük egy csomóan túlélték a bulit. Ezek a katonák pedig most hazatértek, és próbáltak beilleszkedni abba a társadalomba, ami az alatt a néhány év alatt megtanult nélkülük élni. És hogy megfordítsam a dolgot: a katonák, akik megszokták a hadsereg jól működő, szép fizetést adó rendszerét, hirtelen kikerültek belőle elvégzett iskolák és normális munkatapasztalat nélkül. A megszokott szintből lejjebb adni pedig nagyon-nagyon nehéz.

Sokan "egy sima, egy fordított" sormintát emlegetnek az újjáélesztett Bond-franchise kapcsán, de szerintem már a 2012-es Skyfall is gyenge volt - mindenesetre az egyszerűség kedvéért a továbbiakban általam csak Spectreként hivatkozott folytatás még sikeresen alul is múlta azt. James Bond nincs jó kezekben Sam Mendesnél - pedig a rendező úr eddigi karrierje alapján ennek pont az ellenkezőjét gondolhatnánk. De a Spectre inkább altatóként, mint filmélményként szolgál...

Az előző részről szóló írásomban sok minden más mellett arról is sírt a szám, hogy a regénytrilógia harmadik kötetének szétvágása sajnos nem kreatív, hanem üzleti döntés volt, és ennek a mozinézők itták meg a levét. Míg az a rész az előző két rész felvezető első egy órájának felelt meg, bízva bíztam abban, hogy a folytatás az izgalmasabb második órák élményével kecsegtet. És bár nem csalatkoztam, mert lényegesen több az izgalom, és az akció, mint A kiválasztott 1. részében, az továbbra is csak 1 órányi játékidőt töltöne meg a körítésével együtt is.

Ha az ember egy kicsit jobban beleássa magát, rájön, hogy a II. világháború alatt nemhogy nem állt le a filmgyártás, hanem (a háborús filmek esetében főként propaganda célzattal), egy rakás egy kaptafára készült szutykot legyártottak, amelyekben a hős amcsi/angol/zimbabwei katonák megszenvedik ugyan a háborút, de végrehajtják a küldetésüket, és így hőssé válnak. Közben persze mindenki csuda rátermett, jófej, egyszerű ember, aki csak arra vár, hogy vége legyen a háborúnak - ugyanakkor (és ez nagyon fontos) nem ölbetett kézzel teszi ezt, hanem megdolgozik érte.

Az utóbbi években egyre többször lehet hallani, hogy az igazán jó tartalom átköltözött a mozikból a TV-be. Míg a nagy stúdióknak a PG-13 szent, és sérthetetlen, addig Alexandra Dadario csöcseit simán megsasolhatjuk a kábelen, ráadásul egy olyan sorozatban, ami simán felveszi a kesztyűt mind forgatókönyv-ügyileg, mind pedig kivitelezésben a mozikba szánt darabokkal. Változnak az idők, nem lehet nem észrevenni (pl.: elég megnézni a Fear of the Walking Dead rekordjait).