Volt idő, amikor Renny Harlin még jó akciórendezőnek számított Hollywoodban. Én speciel ezt az álláspontot soha nem osztottam, szerintem ő a legrosszabb dolog, ami a Még drágább az életeddel történhetett, de szerencsére az a film volt olyan erős, hogy ne érződjék meg rajta kedvenc finn antitálentumom keze nyoma. A mostanában ilyen Herkules legendája kaliberű okádékokkal nyomolú Harlin tett róla, hogy ne tekintsék jó üzletnek a producerek az ő filmjeit. És ennek Geena Davis is rendesen megitta a levét.

Az ún. buddy cop filmek egyik ősatyája, Shane Black - aki pár év alatt Hollywood egyik legjobban fizetett forgatókönyvírójává vált - karrierjének beindítója. Megélt három folytatást, a mai napig hatalmas rajongás övezi, de ami még ennél is fontosabb, a mai napig élvezet nézni minden percét. Persze, azért meglátszik rajta az idő: oh, azok a csodálatos nyolcvanas évek, a loboncos frizurákkal, farmerszerkókkal, a törvényekre fittyet hányú laza zsarukkal, akik éjszaka gépfegyverrel lövöldöznek a forgalmas közúton!

Nehéz dolga van az embernek, ha háborús filmet akar csinálni katonákról, az ugyanis nem olcsó mulatság... Az a sok kosztüm, meg robbantás... Keith Gordonék azonban egy kicsit máshogyan közelítették meg a kérdést: csak azért mert háborús filmet csinálunk, nem kell feltétlenül háborút is mutatni, nem igaz? Persze nem a spanyol viasz feltalálásáról van szó, hiszen millió meg egy háborús drámában követhetünk végig megrázó emberi sorsokat, de viszonylag kevés az olyan közülük, ami a katonákra koncentrál. Az Éjfélre kitisztul ilyen.

Legnagyobb bánatomra nekem ez a film kimaradt a mozibemutatója idején, pedig annyi jót lehetett már akkor is hallani róla... Vicces, mert tavaly valami hasonló történt a Star Trek 2-vel, de most megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, nem tolom át a következő évre a mutánsok legújabb kalandját. Egy kicsit könnyebb dolgom volt, mint JJ Abrams filmjével, mivel asszony nagyon komálja James McAvoyt, szóval nem kellett sokat győzködni, hogy üljünk már neki Az eljövendő múlt napjainak.

A tavalyinál talán egy fokkal gyengébb, de még így is rendkívül erős az idei díjszezon felhozata, melynek egyik legcombosabb résztvevője Alejandro González Inárritu legújabb mozija. A mexikói fenegyerek eddig csupa kiemelt figyelmet kapó filmet rakott le az asztalra, és jövőre sem akárkikkel forgat együtt: egy afféle Inception-reunion van kilátásban Tom Hardyval, Leonardo DiCaprioval és Lukas Haas-szal, szóval izgatottan várjuk azt is... Főleg egy ilyen zseniális alkotás után, mint amilyen a Birdman.

Ha igazi forróvérű latino lennék, most biztosan úgy kezdeném az irományomat, hogy "Én annyira utálom a szkeccsfilmeket..." De sajnos nincs meg hozzá a kellő temperamentumom, így maradok annyiban, hogy nem tartozik a kedvenc műfajaim közé. Már ha műfajnak lehet nevezni azt hogy pár rövidfilmet egymás után levetítünk, és eladjuk egyben. Éppen ezért csodálkoztam - leginkább magamon -, hogy mennyire tetszett nekem az Eszeveszett mesék... Mert basszus, ez egy nagyon jó film!

2013-ban fesztiválozott, 2014-ben pedig szélesebb körben is el kezdték vetíteni a mozik ezt az ausztrál életrajzi filmet, ami úgy tűnik, hogy a Reese Witherspoon nevével fémjelzett Wild című baktatósmozi kistestvére. Azért "kistestvére", mert Jean-Marc Vallée filmjével ellentétben a Tracks körül nincsen szinte semmi buzz így a díjszezon kezdete felé, és efölött a tény fölött én döbbenten állok. Merthogy szerintem ez egy baromira erős alkotás.

Most, hogy Ridley Scott vezényletével is kivonultak a zsidók Egyiptom földjéről, sajnos nem túl maradandó élménnyel gazdagítva a moziba járó közönséget, ideje elővenni a sztori egy fokkal jobban sikerült feldolgozást a jó öreg Dreamworkstől 1998-ból. Bizony, az Egyiptom hercege sem mai csirke már, viszont arra tökéletesen jó, hogy spóroljon 1 egész órát minden Exodusra vágyónak, ugyanis a történet legújabb feldolgozásánál kb. ennyivel rövidebb ez a verzió.

Miközben a színésznők java a díjszezonra készülvén valami jó kis amcsi, vagy brit drámával kíván részt venni a megmérettetésben, Marion Cotillard rendre a nehezebb utat választja: Oscarját is francia filmmel nyerte (ritkán adnak idegen nyelvű alkotásban szereplésért színészi díjat), nemrégiben szintén elég közel került a jelöléshez a Rozsda és csonttal, most pedig itt a Két nap, egy éjszaka, amivel Európában megint tarol, bár érdekes, hogy Cannes-ban (több szakmabéli szerint botrány, de) nem őt díjazták végül. És a Dardenne fivéreknek sem jött be úgy a buli, mint a korábbi években...