Kétségkívül ez a film volt a tavalyi évről a legnagyobb hiányosságom, de végre ezt is pótoltam. Hogy miért maradt ki? A csillagok szerencsétlen együttállása, meg a szokásos dolgok, tudjátok... Leginkább azért, mert ahhoz, hogy fel tudjam venni a fonalat, újra meg kellett volna néznem az elsőt, de valahogy mindig találtam "fontosabb" filmeket a szabadidőmre. Na de most! Öveket becsatolni, mert J.J. Abrams újfent térsebességgel száguld - legalábbis a film sztoriját most is elképzelhetetlen sebességre kapcsolta.

Miután végeztem a legjobb börtönös filmek felkutatásával (ennek eredményéről ITT tájékozódhattok), megszavaztattam az olvasókkal, hogy milyen témában lenne érdemes elmélyednem és összeállítanom egy hasonlóan részletes toplistát. A legtöbb voks a westernfilmekre érkezett (ennek egyébként nagyon örültem, mert szeretem a műfajt), úgyhogy november óta meg is néztem belőlük több, mint 70 darabot, hogy nyugodt szívvel állíthassam össze ezt a természetesen erősen szubjektív kis szösszenetet.

A spagettiwestern virágzásának a hetvenes évek közepére vége szakadt. Pár olasz filmkészítő azonban úgy érezte, hogy van még a műfajban potenciál, ezért a címszereplő nevével (a "keoma" egy ősi indián név, jelentése "messzi") és egy rövid sztorival felszerelkezve meglátogatták az épp Németországban forgató Franco Nerot, hogy felvázolják neki a tervüket. Pénzük ugyan nem volt sok, de szerencséjükre a spagettiwesternek színészei és kaszkadőrei egy ideje már munka híján voltak, így kis fizetséggel is megelégedtek...

Szöllőskei Gábor, a Vox Mozimagazin főszerkesztő-helyettese a film előtti beszédében megjegyezte, hogy Johnny Deppre ráférne már egy jó film és bizakodott, hogy na majd mostan ez bizonyára az lesz. Az előjelek végül is biztatóak voltak, függetlenül attól, hogy engem maguk a trailerek nem nyűgöztek le. Volt itt egy rakat sztár, egy nagyon is érdekesnek kinéző sztori, valamint egy Oscar-díjas operatőr, aki rendezőnek állt... Utóbbi speciel pro helyett kontra érvként jobban megállná a helyét, csakhogy ezt az operatőrt Wally Pfisternek hívják és Christopher Nolan mellett "nevelkedett".

Azaz "Ki tudja?" - akárcsak a Faccia a faccia (Szemtől szemben) esetében, itt is közszájon forog egy magyar cím, ami az eredeti spanyol tükörfordítása. Ellenben mivel nálunk hivatalosan a legjobb tudomásom szerint nem mutatták be, maradok annál, amit a keresztségben kapott. Már csak azért is, mert az USÁban "A Bullet for the General" néven fut, szóval ha valakinek meghoznám a kedvét ehhez a zapatawesternhez a beszámolómmal, érdemes a neten ezzel a címmel is kutakodni.

Az volt a nem-is-annyira titkos szándékom, hogy felkutassak egy olyan ifjúsági filmet, amit idehaza nem sokan ismernek, ellenben a minősége ezt nem indokolja meg. Az első számú kiszemeltem pedig ez a darab volt: alapvetően jókat olvastam róla eddig minden fórumon, ahol megemlítették. Igaz ugyan, hogy nem kezdtem mélyelemzésbe és nem túrtam fel a fél internetet minden fellelhető kritikáért... Lehet, hogy ez hiba volt, mert amennyire vártam, annyira csalódtam benne.

A Dollár-trilógia sikere megnyitotta a kapukat az addig javarészt csak apró kis szerepekre szerződtetett Clint Eastwood számára. Le is csapott rá egy akkoriban épp egy kisebb karrier újrapozicionálást végző rendező és leforgatta vele a Szökevények nyomában című filmet. Aztán mai blogbejegyzésem témája következett, azt pedig A tizedes háreme követte, majd a Piszkos Harry és végül a Szökés az Alcatrazból. A rendezőt Don Siegelnek hívták, Eastwood pedig rengeteget köszönhet neki, a tőle tanultak nagyon erős hatással voltak később a saját rendezői stílusára is.

Kénytelen vagyok rögtön azzal indítani, hogy nem ismerem a trekker univerzumot. Nem láttam a sorozatokat, a mozifilmeket sem, amit korábban készítettek. Utóbbiak nagy hiányosságaim, alkalmasint be is pótlom majd, ezt itt és most megígérem. De ez talán jól van így, amikor a J.J. Abrams által újjáélesztett franchiset próbálom értékelni. Mert biztosra veszem, hogy a hardcore fanok számára felért egy szentségtöréssel az, hogy kedvencüket a nagy átlag igényeire szabták.

Tavaly ősszel a hazai mozikban is látható volt Denis Villeneuve zseniális filmje, a Fogságban, amit végül méltatlanul mellőztek az Oscaron. Egyedül szegény Roger Deakins operatőr kapta meg a 11. jelölését, pedig lett volna még mit elismerni azon a filmen. Ami pedig engem illet: örülök, hogy a Fogságban ráirányította a figyelmemet a kanadai származású rendező munkásságára. Így idén "várós" film lett az Enemy, valamint bepótoltam a mai bejegyzés témáját is, amiről eddig mindenki ódákat zengett.

A westernt az amerikaiak találták ki, de az olaszok fejlesztették tökélyre. Az általuk létrehozott zsubzsáner a spagettiwestern, amit talán nem kell senkinek sem bemutatni. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy nem csak ez az egyféle "ételwestern" irányzat létezik: szinte minden országnak megvan a saját jellegzetes kajájáról elnevezett, saját kultúrájukba szőtt westernje: chorizowestern a spanyoloktól, currywestern Indiából, sauerkrautwestern az NSZK-ból, gulyáswestern kishazánkból (bár csak egy-két ilyen film van és a készítőjük jobban szereti inkább easterneknek nevezni őket, kelet-európai mivoltuk miatt).