No fene, már nagyon közel járunk a fináléhoz! Ha nem lennék tisztában a végeredménnyel, bizonyára lerágtam volna már az összes körmömet, annyira izgalmas ez a toplista. Az előző cikkemben szinte csak felsorolásszerűen kitárgyaltam a legfontosabb filmkészítőket a zsáner berkein belül és most ismét egy listázás következik, de ezúttal nem a színészekre, hanem az általuk megformált karakterekre összpontosítva. Kik voltak a vadnyugati filmek legnagyobb hatású figurái? Mik voltak a legtöbbet használt helyszínek, történelmi események, vagy épp kellékek? Erre keresem a választ.

A Dollár trilógia után Sergio Leone valami másba szeretett volna fogni. Hátrahagyni a western műfaját és megvalósítani legkedvesebb álmát, egy gengszterfilm megrendezését. Ám arra még közel 20 évet kellett végül várnia - senki sem akart ugyanis neki csak úgy pénzt adni, a producerek azt szerették volna, ha marad a kaptafánál, a jól bejáratott alapanyagnál. Hmm, de ismerős... Ez még most is ugyanígy van; a bevált formulán nem nagyon szeretnek változtatni Hollywoodban.

Bevallom, kicsit csodálkozok, hogy a magyar forgalmazó nem rukkolt elő egy "frappáns" címmel, ami ugyebár szeretett országunkban bevett módszernek mondható. Helyette lényegében tükörfordították az eredetit, amihez hazájában Brad Pitt szerződésben rögzítve ragaszkodott - lehet, hogy ezt a mieinknek is kikötötték? Egyébként meglepő módon egy cseppet sem zavaró, inkább érdekes és kétségkívül figyelemfelkeltő ez a pöttyet hosszú cím, amit az ausztrál Andrew Dominik meglehetősen lassú folyású westernje kapott a keresztségben.

Ez egy egész jó vígjáték. Meg is mondom, hogy miért: mert benne van az a plusz, az "El Corazón", hogy a filmből idézzek. Azaz látszik rajta, hogy szívvel-lélekkel csinálták. Mert igazából ez is csak egy sablonos sztori, amihez sikerült egy olyan forgatókönyvet firkantani, amiben akad néhány poén, de ez önmagában még semmit nem érne. Benne vannak a kötelező fordulatok, a lúzer, szerethető főhős, a genya, a jó nő, akiért teperni kell és persze a finálé, a végső nagy tánc, aminek eljárásával érkezik a katarzis.

Elérkeztünk a listám feléhez, lehet örvendeni. A most következő filmek közt már jócskán akad olyan, ami nagyon komoly hatással volt rám a nézése közben, de van bőven a "simán csak szórakoztató" fajtából is. Igyekeztem a lehető legváltozatosabban összeállítani a részvevőket, de persze a fő szempont továbbra is a "nekem mennyire tetszett" volt, így aztán objektivitással, csak úgy, mint kb. az összes filmes toplistát, most sem lehet vádolni a szerzőt. A mai témánk pedig a western zsánerén belül alkotó leghíresebb, legnagyobb hatású filmes szakemberek, elsősorban a rendezők és a színészek.

A spagettiwesternek kora leáldozóban volt, a komolyabb darabokból nagyon keveset készítettek már, az egyedüli, még mindig divatosnak számító irányzat a westernvígjáték volt, az is csak a "Trinity" filmek miatt élt egy picit tovább az előre jósoltnál. Ezeknek köszönhető, hogy Terence Hill egycsapásra népszerűvé vált, pedig eleinte ő is csak amiatt kapta a szerepeit, mert szép kék szeme volt és hasonlított Franco Nerora (saját "Django filmet" is forgattak vele Viva Django címmel).

Nemrégiben posztoltam a Felperzselt földről szóló kritikámat, amiben megemlítettem, hogy az idén az Enemy című Denis Villeneuve filmet nagy várakozás övezi részemről a rendező korábbi munkáiból kiindulva. Az ultra magas elvárások egyik nagy hátulütője, hogy jó esetben is "csak" simán elégedetten bámulunk magunk elé a stáblista feltűnésekor - és ez a ritkább. Mert jóval gyakoribb, hogy az ember csalódni fog. Kicsit, vagy nagyot, az már végül is mindegy, de ha az elvárások alá lövi be magát a film, az mindenképpen veszett ügy. Jól sejted: az Enemy csúnyán elvérzett nálam.

Máris folytatódik a legújabb gyűjtésem alapján összeállított toplistám, ami a western zsánerének legjobbjait hivatott bemutatni. A munkám során igyekeztem összeválogatni a legjobb hírű produkciókat, azok közül kiválasztani azokat, amelyek a leginkább felkeltették az érdeklődésemet, hogy tényleg csak a "krémmel" találkozzatok a cikkeimben. A sorrendállítási folyamat úgy zajlott, hogy miután megnéztem egy filmet, azt elhelyeztem az eddig megtekintettek listáján, így a végeredmény, a végső 50-es tagjai csak az utolsó napokban körvonalazódtak.

A 80-as évek közepén rázúdítottak a nézőkre egy kisebb western-lavinát, bár ezen alkotások döntő része inkább a paródia felé hajlott. Ilyen volt a dömping időrendben utolsó filmje, A három amigó is 1986-ban - te jó ég, már ez is mindjárt 30 éve, hogy elkészült... Szent meggyőződésem, hogy a paródia határán egyensúlyozó Nevem: Senki mellett minden idők legjobb westernkomédiájáról van szó, amit méltatlanul alulértékelnek, sokan félreértenek és még többen egyáltalán nem értenek.

A 60-as évek elején már kezdtek kikopni a mozikból a fekete-fehér filmek. A korszak egyik utolsó képviselőjeként, 1962-ben John Ford nagyrészt financiális okoktól vezérelve (nem kapott rá elég pénzt) még leforgatta a két talán legnagyobb westernsztárral, James Stewarttal és John Wayne-el az Aki lelőtte Liberty Valance-t. Két ilyen nagy névvel, két ilyen legendás színésszel, akik túl voltak már az 50-en is, bár az általuk alakított karakterek csupán a húszas éveik elején jártak a film szerint...