Korábban már volt szó az 1943-ban készült Humphrey Bogart-féle verzióról, hát most jöjjön a TVfilmként készült remake a 90-es évekből. Erről az évtizedről azt kell tudni, hogy döbbenetesen kevés háborús film készült (a többi évtizedhez képest legalábbis), így még ezeket a TV-nek szánt remake-eket is nagy becsben kell tartani. Valamint be kell vallanom azt is, hogy én ezt már legalább 2x láttam korábban, és mind a kétszer élveztem. Féltem, hogy most, a nagy előd megtekintése után csalódni fogok benne.

Az eredetileg füves humorra építő vígjátéknak szánt, de végül össznépi másfél órás SNL-szkeccsé átvarázsolt Bombázók a seregnek akár még vicces is lehetett volna, ha írnak bele poénokat, és nem mindent arra az egy lapra tesznek fel, hogy "hát majd Bill Murray, meg a többiek el-elimprovizálgatnak". Bezony, megint egy olyan darabot pótoltam, amit a 90-es években, szigorúan 10 éves kor alatt kellett volna VHS-en rongyosra néznem, már csak az indokolatlanul magas mennyiségű csöcs és punci miatt is.

Sírok. Sőt, zokogok. Komolyan mondom, ez az egyik legérdekesebb II. világháborús alapanyag, amivel eddig dolgom volt. Egy amolyan icipici történet a nagy egészből, ami a vakmerőségről, bátorságról és a rátermettségről szólna. Egy nagy áron megszerzett apró győzelem a németekkel szemben, amiben benne van egy kémfilm minden izgalma és egy A piszkos 12-szerű kalandos, a karaktereket a középpontba helyező sztori minden érdekessége, játékossága.

Azaz "A 317-es szakasz", de mivel sajnos nem került magyar forgalmazásba (legalábbis nincs tudomásom ilyesmiről), ezért be kell érnetek az eredeti francia címmel. A furfangosabbja már sejtheti: ez bizony egy francia film, méghozzá a vietnámi háborúról. Hú, de uncsi, mi? Hiszen minden háborús film a vietnámi csetepatékról énekel... Jah, csakhogy ez nem az a vietnámi háború volt, hanem az azt megelőző. Amit a franciák vívtak meg, és buktak el, kijelölve az utat a néhány évvel később érkező amcsiknak.

A II. világháborúból viszonylag gyorsan kiszálltak a franciák, de ez nem jelentette azt, hogy Párizs eleste után ne harcoltak volna. Csak épp nem szemtől szemben, fegyverrel a kézben tették, hanem ellenállásba vonultak. A francia szabotőrök pedig legendásak voltak, így nem meglepő, hogy megénekelték a történetüket. Mert az Árnyékhadsereg róluk szól: egy maréknyi franciáról, akik megpróbáltak keresztbe tenni a németeknek ott, ahol csak tudtak, így gyengítve őket.

Ha nem is cliffhangerrel, de az előző rész azért mégiscsak úgy ért véget, hogy "ezt bizony folytatni kell!". Mert hát hol is hagytuk abba? Jesse és Céline útjai elválnak másnap reggel Bécsben, de megígérik egymásnak, hogy kb. fél évvel később, decemberben ismét találkoznak, és folytatják ezt a kis beszélgetést. De hogy még romantikusabb legyen a dolog, nem cserélnek se postacímet, se telefonszámot, sőt, még a vezetéknevüket sem mondják el egymásnak... És hát az, hogy 9 év múlva kaptuk csak meg a folytatást, sejtet azért valamit...

"Beszélgetősfilm". Vagy mi a fene. Talán már hallottátok a sztorit - lévén eléggé közismert - de azért elmondom én is. A film inspirációul egy valóban megtörtént, éjszakán át tartó beszélgetés szolgált az író-rendező Richard Linklater és egy hölgyemény között Austinban. Bár köztük nem szakadt meg a kapcsolat, és levelezgettek egymással - ez csak később maradt abba, és egészen 2010-ig kellett várnia Linklaternek arra, hogy megtudja miért: egykori beszélgetőpartnere időközben (épp a Mielőtt felkel a Nap forgatása előtt pár héttel) elhunyt motorbalesetben.

Ismét egy, a II. világháború alatt készült film került a terítékre, ezúttal angol... és egy kicsit magyar kézből is. A One of Our Aircraft Is Missing ugyanis a híres író-rendezőpárosnak, Michael Powellnek, és Emeric Pressburgernek a 14-ből az első közös "közös" munkája (a második közöst azért tettem idézőjelbe, mert ez volt az első film, ahol íróként és rendezőként is mindkettejük nevét feltüntették, korábban már dolgoztak együtt, Powell, mint rendező, Pressburger mint író).

Az angoloknak is megvannak a maguk háborús hősei, még ha nem is ajnározzák annyira körbe őket, mint az USÁ-ban (lásd az Amerikai mesterlövészt például). Douglas Baderről hallottatok már? Mert én személy szerint - töredelmesen bevallom - nem. Pedig az ő életéről készült egy film, Elérni az eget címmel, és ebből a szemfülesebbek már le is szűrték, hogy pilótaként szolgált. A korszak pedig ezúttal is a II. világháború. Na de mitől is volt olyan különleges ez az ember, hogy saját filmet érdemeljen?

Ha nem is tekinthető sorsfordítónak (mostanában olvastam egy cikket, amiben azt taglalták, hogy a németek részéről ez egy nagy kamu volt, már az elején tudták, hogy esélyük sincs), azért ha másért nem is, a szigetországiak morálját tekintve nagyon is jelentős csata(sorozat) volt az angliai csataként elhíresült periódus. Talán itt látszott először, hogy a német hadigépezet sem legyőzhetetlen. A remény pedig nagyon erős boostot adhat a vesztésre álló fél katonái, lakossága számára. Nem véletlenül használta a szövetséges propaganda rongyosra Churchill szavait.