Viszonylag hamar megérkezett a folytatás az előző év egyik bomba sikeréhez: Ace Ventura kalandjai - igaz más rendezői kezei között, de - folyatódtak. A helyszínt természetesen át kellett helyezni (Afrika egyébként ehhez egy teljesen alkalmas terepnek bizonyult), a tétet is emelni kellett (most már nem holmi bajnokság megnyeréséről, hanem emberek életéről van szó), és be kellett hozni még valami pluszt is, ami ez esetben a minden állatot szerető Ventura kiscsillag+apróbetűs megjegyzése volt: *kivéve a denevéreket.

Jim Carrey leghíresebb szerepe mind a mai napig, pedig a film folytatása óta is eltelt már 20 év (és most ne számoljuk ide a Carrey-filmekből készült nem hivatalos folytatások (A maszk fia, Dumb és Dumberer) egy újabb lófosását, az Ace Ventura: Állati nyomozoo juniort 2009-ből). A hideg is kirázott, miközben ezt írtam, pedig még a filmeket sem láttam - és úgy érzem, jobb is ez így. Sajnálom, hogy ilyesmikkel szennyezik be Carrey örökségét, de azért még bízok benne, hogy a szerintem jól sikerült Dumb és Dumber kettyó mellé bekúszik hamarosan az Ace Ventura 3. is, mert ez a karakter is megérdemli a saját trilógiáját.

A világon annyi film készült, hogy egy emberélet is kevés lenne ahhoz, hogy akár csak a leghíresebbeket is egytől egyig megnézzük. Persze igyekszik az egyszeri blogger, de a "jó pap holtig tanul" mondás rá duplán is érvényes. Én például most jutottam el odáig, hogy végre megnézzek egy Tarkovszkij-filmet. Nem mintha eddig nem érdekelt volna az orosz kultrendező munkássága, de valamiért eddig nem sikerült sort kerítenem rá.

Hidegháború. 1964-es, fekete-fehér film arról, hogy egy véletlenül aktivált bombázó nemsokára atomot ereszt a ruszkikra. Kinek melyik film jut eszébe erről? Igen, nekem is a Dr. Strangelove ugrana be, de képzeljétek: van egy másik, ugyanezt a témát feldolgozó film is, ugyanabból az évből, hasonlóan neves rendezővel, és még impozánsabb szereplőgárdával! Rögtön rávághatnánk, hogy a stúdiók közötti kémkedés egy újabb bizonyítéka (lásd: Rettenthetetlen vs Rob Roy, Armageddon vs Deep Impact, stb.), de a helyzet az, hogy ezúttal mindkét filmért a Columbia felelt.

Sajnos magyar címről nem tudok, így a könnyebb kereshetőség kedvéért az angol címet is megadtam.

Amikor azt írom, hogy "könnyebb kereshetőség", akkor finoman azt jelzem feléd, Kedves Olvasó, hogy ezt a filmet érdemes lenne beszerezni... Mert jó. Már-már nagyon jó. Oké, kissé csapongó, de jó. Dél-koreai filmről van szó, amit egy igaz történet inspirált (és itt most az "inspirált" az duplán aláhúzandó). Mert bár Yang Kyoungjong élete nyomán készült a film, a központi témája annyira különbözik a valóságtól, hogy nem merném rámondani, hogy "igaz történet alapján".

Fogalmam sincs, hogy miért, de Hollywood mintha újra felfedezte volna magának, hogy a háborús filmekkel, még ha azok magas korhatár-besorolást kapnak is, jól lehet keresni. Igazából azt nem értem, miért felejtették egyáltalán el ezt... Hiszen a Ryan közlegény megmentése a mérhetetlenül maga brutalitás-faktora ellenére is szépen hozott a konyhára. Nemrég a Túlélő triplázta meg a gyártási költségeit odahaza, a Harag inkább külföldön ugyan, de hasított, az Amerikai mesterlövész meg csak simán a tavalyi év legtöbb bevételt hozó filmje lett az Államokban, megelőzve olyan csicska franchise darabokat, mint az Éhezők viadala, vagy a Marvel moziverzum.

Ha háborús filmekről beszélünk, nagyon ritkán jut eszébe az embernek megemlíteni a vígjáték-vonalat, pedig annak ellenére, hogy maga a háború nem gyerekjáték, vannak olyanok, akik még ezen is tudnak nevetni. És néha kell is nevetni, mert ahogy minden más, ez is az élet része. Mindenesetre én azt veszem észre, hogy mind a nézők, mind a kritika és mind a szakma szemében a vígjáték egy lealacsonyított műfaj, aminél kb. az a szabály, hogy minél kevésbé vicces valami, annál jobbnak tartja mindenki.

Jancsó Miki bácsi 2014-ben ugyan itt hagyott minket, de emléke tovább él, és remélhetőleg nem csak a Kapa-Pepe filmeknek köszönhetően. Talán az egyik legismertebb munkája a Szegénylegények mellett, melyet most volt szerencsém végre nekem is megtekinteni, a Csillagosok katonák. És most a "volt szerencsém"-et duplán alá szeretném húzni, mert tényleg nem mindennapi élmény ez a film - az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy magyarok készítették.

Igen, jól sejted. Maurice Joseph Micklewhite, azaz ismertebb nevén Michael Caine innen csórta a művésznevét, mert nagy rajongója a filmnek. Nem sok hiányzott egyébként, hogy én is nagy rajongója legyek, mert tényleg baromi jó - leszámítva a végét. De erre majd még visszatérek. A Zendülés a Caine hadihajón egy fiktív történet, ezt rögtön az elején nyomatékosítják, ugyanis az amerikai legkirályabb államok haditengerészetének történelme során ilyen gyalázat sosem történt meg. De azt is hozzáteszik, hogy a filmben bemutatott események nagy részének van azért némi valóságalapja...

Következzék egy, a szokásosnál is elfogultabb vélekedés - mert erről a filmről szerintem nem tudnék nem szuperlatívuszokban beszélni. Az egyik kedvenc mesém, pedig amikor először láttam, már jó ideje nem voltam abban a korban, hogy nekem mesére legyen szükségem. De a Csillagpor ennek ellenére is azonnal megfogott, és emlékszem, miután először láttam, másnap már újra is néztem - és ez a fajta extra lelkesedés rám egyáltalán nem jellemző (egyedül A sötét lovagnál történt velem hasonló, azt meg az egyik nagy kedvencemként emlegetem).