Hát ez elbukott. A 110 milliós büdzséből 1 hónap után még csak 77 milliót kapart össze világszerte. Ez bizony nem lesz elég ahhoz, hogy a stúdió berendelje a következő részeket... És már most felteszem a kérdést: baj-e ez nekünk? Volt-e annyira jó a Végjáték, hogy további részek után sóvárogjunk? Alapanyag az éppenséggel lenne, mivel az eredeti regény szerzője, Orson Scott Card egy rakás (szám szerint 23) hosszabb-rövidebb sztorit firkantott már papírra az Ender-univerzumról.
Ha azt mondom "western", talán a legtöbb embernek John Wayne neve mellett Clint Eastwoodé az, ami kapásból beugorhat. A spagettiwesternek (Leone Dollár-trilógiája) tették ismertté, de később még többször visszatért a zsánerhez, igaz jobbára annak klasszikus, amerikai változathoz. Ilyen mai filmünk is, amit maga Eastwood rendezett és ami az amerikai polgárháború vége utáni időkbe kalauzolja el a nézőjét, ahol a déli lázadók küzdenek az életben maradásért.
Annak ellenére, hogy még a legfontosabbakból sem láttam az összeset (ez az állapot már nem tart sokáig), nagyon szeretem a western (különösen a spagetti western) műfaját. Van benne valami menő, ahogy ezek a sosem mosdó emberek lóháton ülve mászkálnak ide-oda, csendesen vesznek tudomást mindenről és olyan pontosan lőnek a hatlövetűjükkel, hogy azt bármelyik mesterlövész megirigyelné a SEALben. Most bepótoltam az egyik legfontosabb művet a témában: A halál csöndjét. Ha esetleg neked is kimaradt volna eddig, higgy nekem: ideje megtekintened.
A fanatikus moziba járók idén már találkozhattak egy hasonló Greta Gerwig dramedyvel fekete-fehérben. Ez volt az egyébként számomra meglepő módon nagy népszerűségnek örvendő Frances Ha. Bevallom őszintén, engem kifejezetten idegesített annak az alkotásnak a 2/3-a (a maradék része is, csak az nem annyira), így az imdb-n sokkal gyengébben álló Lola versusnak félve ültem neki. Sajnos nem is csalódtam (pedig egy kellemes rám fért volna), mert mai filmünk is meglepően bosszantó.
Hozzánk csak most érkezett meg, noha hazájában még a nyáron bemutattak Lee Daniels filmjét, A komornyikot, ami a tengerentúlon elég szépen hozott a konyhára. Az oka egyrészt abban keresendő, hogy arrafelé népszerű még a mai napig a fekete-kérdés, noha már rég túl vannak azokon az időkön, amikor a bőre színe bárkit is hátrányosan érintett volna. Másrészt az egyik főszereplő Oprah Winfrey, akinek szavára a fél ország ugrik, így a marketing részével nem sokat kellett aggódniuk a készítőknek.
Mi mással kezdhetném az irományomat, mint azzal, hogy a legendás James Deannek ez volt az utolsó filmje - még tartott a forgatás, amikor autóbalesetet szenvedett. 24 éves volt és óriási tehetség, amit itt is bizonyított. Az Akadémiától második(!) poszthumusz jelölését kapta a főszerepért (ami inkább csak mellékszerep szerény véleményem szerint, de ez mit sem von le az értékéből). A színészek közt ő az egyetlen, akit halála után kétszer is jelöltek még a díjra egymás utáni években.
A képregény adaptációk korát éljük. Pont. Nem telik el úgy egy hónap, hogy ne kerülne egy ilyen típus produkció a mozikba, szóval igazán nem kell azon csodálkozni, hogy a hullámot meglovagolva mindenféle sz*rt elénk dobnak, mondván úgy is megzabáljuk. Az animációs filmeknél, vagy a Young Adult regényadaptációknál ugyanez megfigyelhető: zsákszámra ontják a mozikba az igénytelenebbnél igénytelenebb darabokat, aztán csodálkoznak, ha némelyik meg mer bukni a kasszáknál.
Még az őskorban láttam - hát újranéztem. Furcsa is, hogy tavaly a silány Colin Farrell adaptáció után nem jött rám a nosztalgiázhatnék, de hát így alakult. Mindenesetre Schwarzi egyik legjobb filmje még bő 20 év után is fantasztikus élmény, bár némely trükkfelvétel megkopott már, pár másik meg túl bizarr az én picinyke ártatlan lelkemnek. A 90-es évek elejének egyik legdrágább filmje és nagy blockbustere tehát kiállni látszik az idők próbáját, amit picit annak is köszönhet, hogy a tavalyi remake nem sikerült túl jól...
Ne kérdezzétek, hogy miért, de valami miatt mindig is meg szerettem volna nézni ezt a filmet. Tényleg nem tudom az okát, de amikor 2009 tájékán meghallottam, hogy Richard Jenkinst Oscarra jelölték az alakításért, úgy gondoltam, megérhet egy próbát. "Tán Lisztes egy hatalmas Richard Jenkins rajongó lenne?" - Fogalmazódhat meg sokakban a kérdés. Nem. Mégis volt valami, ami miatt megjegyeztem magamnak ezt a mozit. Talán a címe, talán a kép, ahogy Jenkins veri a dobot egy metróaluljáróban...
Bernie, Bernie, Bernie. Ejnye! Csúnya dolgot csináltál, de hát mindenki követ el ilyesmit... Richard Linklater, amikor épp nem "Mielőtt..." filmeket készít, kalandozik a különböző zsánerek útvesztőjében, igaz legtöbbször a vígjátékok mellett teszi le a voksát, mint az jelen esetben is történt. Noha a magyar cím alapján valami iszonyat nagy kreténség ugorhat be a jobb érzésű embereknek első körben, megnyugtatok mindenkit: a Bernie (csak azért is így fogom hívni) egy stílusos kis komédia, amit megtörtént események ihlettek.
