Tim Burton író-rendezőt talán nem kell bemutatni senkinek, elég szép a filmográfiája és filmjeiben általánosan nagy nyomot hagy egyedi stílusa, ami mostanában némelyik munka eseténél mintha kicsit megkopott volna (például legnagyobb mozisikerénél, az Aliz csodaországbannál). Bár lehet, hogy ezt csak a szigorú produceri felügyelet tette. Védjegyei közé tartoznak Johnny Depp, akivel országos cimborák, Helena Bonham Carter, akivel férj és feleségként élnek, valamint a halottak. Utóbbi hóbortja már elég régóta tart (a másik kettő védjegyénél biztosan régebben) és most az egyik korai munkájához nyúlt vissza (khmm, remake, khmm) és varázsolt belőle fekete-fehér nagyjátékfilmet Disney pénzből.

Hollywood ötlettelenségének egyik újabb ékes bizonyítéka, hogy híres akció-regénysorozatokból próbálnak meg kreálni franchiseokat a lehető legkevesebb ráfordítással. Ha a tiniknél működik a dolog (működik?), akkor a felnőtteknél is beválhat... Ami ezekben a filmekben közös, hogy a főszereplő nevét teszik meg a film címének (hiszen ettől ultracool), legyen az restart, mint az Alex Cross, vagy a nemsokára a mozikba kerülő Jack Ryan, vagy egy teljesen új próbálkozás, mint a Jack Reacher.

Hogyan bízhatnék egy olyan filmben, aminek az eredeti címe tükörfordítva "Szülői felügyelet", míg a magyar "Szülői felügyelet nélkül"? Ez olyan, mintha a The Fast and the Furious-t "A lassú és a nyugodt"-ra fordították volna. Ez már önmagában egy intő előjel és sajnos nem is csalatkozik az ember, ha beül a TV elé és megnézi ezt a "könnyed" családi "vígjátékot". Billy Crystal 10 év után újra főszerepben és hát igazán várhatott volna azzal a visszatéréssel, mert a Szülői felügyelet nélkül elképesztően gyenge lett.

Mitől lesz valamiből kultfilm? Teszi fel az elgondolkodtató, mégis inkább költői kérdést Lisztes, amint a képzeletbeli kávéjából kortyol egy nagyot. A recept szinte minden eleme ismert már, valahogy mégis nagyon ritkán tudnak ilyet főzni. Mert nagyon kevés alkalommal sikerül olyan hangnemben egy bizonyos réteghez a megfelelő időben szólni egy olyan filmmel, ami minden szempontból kielégíti az igényeket. Ráadásul a kultfilmek egy nagy csoportjára jellemző, hogy megelőzik a korukat, azaz a moziban elhasalnak, de a rá következő évek során szépen lassan elterjednek. Ugye régebben ott voltak erre a videótékák, ma már inkább online tolják az ipart...

A spanyolok már 2007-ben megcsinálták, amit nekünk is régen meg kellett volna - már ha azokban a bizonyos székekben nem kelet-európai művészlelkek csücsülnének: egy olcsó módszerrel egy hatásos horrort, ami ráadásul még jó is. A mai napig szkeptikusan állok hozzá minden egyes magyar filmhez és sajnos hiába látom az újító szándékot (Cycle, Gingerclown, Telomeris), nem vagyok biztos benne, hogy fel tudnánk venni a versenyt még a tengerentúli B kategóriával sem. Pedig a magyar filmre ráférne a piacképesség és nem csak annak látszata, de manapság még ott tartunk, hogy mindegy, milyen sz*r, majd 3D-ben csináljuk és akkor beülnek rá az emberek.

Ha már a hét első három napján a csúcstechnika fenegyerekével, Tony Starkkal foglalkoztam, úgy érzem itt az ideje, hogy megvizsgáljuk, hogy juthattunk el idáig. Ugyanakkor nem szeretnélek olyan klasszikus filmekkel untatni titeket, mint a 2001: Űrodüsszeia, a téma legjobbja, hanem egy pöttyet (vagy inkább nagyon) más vizekre evezek és előveszek egy, az ősemberekkel foglalkozó vígjátékot. Sokak kapásból a francia csodára, az RRRrrrr!-re gondolnak, de én még messzebbre nyúlnék vissza, egészen 1981-be, amikor a méltán híres Barlangember készült.

Nem tartozom a képregény rajongók népes táborába, mint ahogy azt egy korábbi írásomban is említettem, próbálkoztam a műfajjal, de nem sikerült barátságot kötnöm vele. A harmadik vasember-filmet azonban mégis az indokoltnál jobban vártam, aminek a legfőbb oka Shane Black személye, aki íróként és rendezőként vett részt a produkció elkészültében, így már csak emiatt garantáltnak tartottam a vicces párbeszédekkel tarkított nyomozósdit, ami kifejezetten jól állhat Tony Stark karakterének.

Az egyetlen Marvel képregényhős, aki a nagy összeborulás (értsd Bosszúállók) előtt két filmet is kapott (az Ang Lee-féle Hulk még nem illeszkedik a sodrásba), ami kétségkívül annak tudható be, hogy az első rész rettentően jó visszajelzéseket produkált a nézőktől. Ezért aztán szerintem enyhén érződik a filmen a nagy igyekezet, hogy minél hamarabb tető alá akarták hozni ezt a projektet és emiatt nem lett az, ami lehetett volna. Mert bár nem rossz film, messze nem ér fel az elődjéhez, vagyis beleesett a folytatások tipikus hibájába: többet markol, de kevesebbet fog.

A Marvel mindig gondoskodik róla, hogy újra és újra elővegyem a 2008-ban készült vasemberfilmet, ami a híres képregénycég első fázisának első állomása volt. Először 2010-ben, a második rész kapcsán néztem meg újra, aztán tavaly a Bosszúállók miatt, idén pedig a trilógia befejező részének felvezetéseként "gyorsan" előkaptam az első két darabot, hogy felfrissítsem a vasember-memóriámat. Szerencsére nem volt ez akkora kényszer, magam is szívesen vállaltam be ezt a megterhelő feladatot, mert a Robert Downey Jr. féle vasemberfilmek veszettül szórakoztatóak.

Már a cím is amilyen egyszerű, annyira jól felkelti az ember figyelmét - magában rejti azt a misztikusságot, amit... a film egyszerűen pofánröhög és rögtön kapjuk a kész tényeket az arcunkba. Félre ne értsetek, így is élvezhető az alkotás, csak ezzel az egyszerű, de ütős címmel a műfajválasztás miatt nem tudtak mit kezdeni. Mert ez egy amolyan királydráma akar lenni a shakerpeare-i irányt követve, nem pedig egy izgalmas thriller a középkorból/kora újkorból. És még ez sem lenne egy rossz választás, ha mondjuk Kenneth Branagh rendezte volna, nem pedig a Godzilla, a Függetlenség napja, meg a Holnapután rendezője...