A spagetti westernek virágkorában olyan klasszikusok születtek, mint az Ördög jobb és bal keze filmek, a Nevem: Senki, a Volt egyszer egy vadnyugat vagy a Dollár-trilógia. Európában, Németországban a hasonszőrű produkciók elképesztően sikeresek voltak ekkoriban, így a Franco Nero nevével fémjelzett Django is hamar a klasszikusok közé emelkedett. Népszerűsége olyan nagy volt, hogy ezt követően minden olyan westernt, amiben feltűnt az öreg, Django-filmnek fordítottak, szóval rengeteg nem hivatalos folytatást élt meg, de valódit csak egyet, 21 évvel később.

Baz Luhrmann munkásságnak nem vagyok túlságosan nagy híve, ezt be kell vallanom. Bizonyára sokan imádják és én ezt meg is tudom érteni, nekem viszont túl harsányak a munkái (ellenben tisztelem, mint filmest). A Rómeó + Júlia nagy ötlet volt anno, szó se róla, de én néha nagyon furának éreztem. A Moulin Rouge pedig érdekes eset: elsőre elfogadtam és filmélményként gondoltam vissza rá (no szeretni nem szerettem meg), másodszorra viszont elképesztően idegesítőnek találtam. Bennem van a hiba, ebben szinte biztos vagyok.

Avagy a negyedik rész, aminek a nyitójelenete Budapesten játszódik (csak kár, hogy magát az akciózást nem itt, hanem Prágában vették fel, így be kellett érnünk néhány nagytotállal a városról). Ismét egy neves rendező kezébe került a projekt, Brad Birdébe, bár ő eddig csak az animációs fronton nyomult, Tom Cruise közbenjárásának köszönhetően végül megkapta a rendezői széket. J.J. Abrams ezúttal csak a produceri teendőkben segédkezett. Az egyetlen rész, amit először a moziban láttam...

J.J. Abrams imád lehelni, ebben biztos vagyok. Nem csak a Star Trek szériába lehelt új életet, hanem pár évvel korábban a John Woo kezében majdnem szétrobbanó Mission: Impossible sorozatba is. Tom Cruise bizonyára azóta is küldözgeti a bonbonokat a jó öreg Jeffreynek, amiért visszaszállította a talaj közelébe ezt a franchiset. Noha a film még így sem tökéletes, de mégis szerethető alkotássá vált, köszönhetően annak, hogy visszahozta a csapatjátékot az egyszemélyes Ethan Hunt show háttérbe szorításával.

Brian De Palma feladta a leckét az utódoknak, de szerencsére a háromból kettő nem hasalt el. John Woo viszont csúnyán félreértelmezett valamit, amikor összedobta a Mission: Impossible második részét, ugyanis az első részben legjobban működő dolgot, a feszültséget lecserélte akcióra. Meg a párbeszédeket. Meg úgy minden mást is. Ez az a rész, ahol ha lett volna a forgatókönyvben olyan jelenet, amiben Ethan Hunt kimegy a budira, biz' isten fehér galambok röpködtek volna mindenfelé lassítva, mikor kinyitja az ajtót, miközben két exügynök épp a wccsészéből előugorva nyitott volna tüzet az ezen nemhogy meglepődő, hanem egyenesen erre számító Tom Cruisera.

Nemrégiben érkezett a hír, miszerint Tom Cruise aláírt egy új, immáron az 5. Mission: Impossible filmre, én pedig kaptam az alkalmon és elővettem a sorozatot, mert még egyszer sem láttam őket egyben, egymás után. Ennek mondjuk a legfőbb oka az volt, hogy az első részt egyáltalán nem láttam eddig sosem, így aztán még inkább éreztem a késztetést, hogy bepótoljam Brian De Palma klasszikussá avanzsálódott akciófilmjét, amit az azonos című sorozatból hoztak össze Tom Cruise produceri felügyelete mellett (Tomnak ez volt az első ilyen jellegű munkája).

Nagy örömömre szolgál bejelenteni, meghívtak a Filmbook bloghoz társszerzőnek, így a jövőben ott is megtalálható lesz egy-két írásom, ezeket majd időnként linkelve itt is leközlöm, hogy nehogy véletlenül valaki kimaradjon a jóból. Kezdetnek mindjárt Steven Soderbergh legújabb thrilleréről a Mellékhatásokról pötyögtem be a gépembe a mondókámat. Ezt az alábbi linken elolvashatjátok, jó szórakozást hozzá:

Ide kattintok és láss csodát, megjelenik a böngészőmben új lapon a blogbejegyzés a Mellékhatásokról!

Oh, azok a 80-as évek! Azok a 80-as évek... és azok az akciófilmek! Ha még nem láttál hamisítatlan 80-as évekbeli akciófilmet, nem tudhatod, hogy mit hagysz ki! A korszakra remekül jellemző mozi a Piszkos alku, hiszen megtalálható benne minden, amiért ezeket a műremekeket szeretni lehet: macho, izomállat főhős, az oldalán a szőke cicababával, gengszterek és a sok keményfiú, akik bábként esnek össze, ha a főhős csak rájuk néz, durva lövöldözések, ahol csak úgy csörög az üvegszilánk, a fegyverek kifogyhatatlanok, a főszereplő sérthetetlen és végül az igazság győzedelmeskedik - általában törvényesnek éppenséggel nem nevezhető megoldással, de mivel mindenki boldog, kit érdekel?

Nemrégiben sokkolta(?) a magyar közéletet a Disney bejelentése, miszerint a jövőben minden mozipremiert legalább egy héttel eltolnak nálunk az amcsi premiertől (és nem előre). A döntés oka az volt, hogy egyik honfitársunk rögzítette és rakta fel a netre elsőként a Vasember 3-at (ezt a felkerült másolaton észlelhető speciális vízjelből sikerült megállapítaniuk). Felsorolom a témával foglalkozó cikkek alatti kommentek legérdekesebb/legérdemesebb pro és kontra érveit, mert szerintem roppant tanulságosak és hozzájuk biggyesztem a személyes véleményemet. Azért egy hozzászólás mellé már most felsorakozom: ne tessék általánosítani, nem kell szidni a magyart, ez nem nemzeti hovatartozás-függő kérdés.

Tagadhatatlanul nagy volt az érdeklődés a film iránt kezdetben a filmes körökben. Bár Ruben Fleischer a Zombielanddel instant bekerült a nagyon ígéretes és valamennyire egyedi rendezők közé, második filmjével, a 30 perc vagy annyi se-vel már felébresztette a gyanút sokakban, hogy csak egyszeri csodáról volt szó. Mert utóbbi film sem rossz, csak épp nem is túl jó... De a Gengszterosztag előzetesét és szereplőgárdáját látva hajlottam arra a megállapításra, hogy talán a második rendezés volt a mellényúlás és ismét valami nagy dobásra készül Ruben koma. Na igen, lehet, hogy arra készült, csak épp nem lett az.