Már megint ezek a spanyolok... Már megint angol nyelven forgatnak, hollywoodi színészekkel, de spanyol pénzből, spanyol író-rendezővel. Az A lehetetlen című film kapcsán már áradoztam erről az örvendetes merészségről eleget, számomra nem kérdéses, hogy ez a jövő, ha a külföldi el akarja adni munkáját a legnagyobb piacon, az Egyesült Államokban. Az más kérdés, hogy míg az A lehetetlen egy nagyon magas szintű családi dráma volt, addig az A gyilkos médium egy középszerű M. Night Sejehujahajj-szerű thriller.

Sok projekt ül éveken (néha évtizedeken) át a fiók alján, arra várva, hogy egyszer megfilmesítsék. Ilyen volt például a Benjamin Button különös élete ééés természetesen mai filmünk, a Lopott szavak is. Ha megfigyeljük egy kicsit jobban bizonyos alkotók filmjeit, rájöhetünk, hogy nagyon sokszor teszik meg saját magukat főszereplőnek: értem ezalatt azt, hogy indokolatlanul sok főhős szakmája író (Marley meg én, Éjfélkor Párizsban) és nagyon sok film szól az írói válságról (Adaptáció, A hét pszichopata).

Amióta elkezdtem blogolni, igyekszem tágítani a látóteremet: nem csak azzal, hogy megnézek egy csomó filmet, hanem azzal is, hogy olvasok egy sereg más írást bloggerektől, esetleg nézek ilyen témájú videókat. Így akadtam rá a VideóMániára is, ami egy egyedi stílusú, igényes szórakoztatást nyújtó videóblog. Szerkesztője Dancsó Péter, aki a magyar filmek szarkasztikus kielemzésén túl toplistákat is összeállít. Az egyik ilyen toplistája (10 legjobb vígjáték) első helyére került az Egy, kettő, három című Billy Wilder film, így rögtön felkeltette az érdeklődésemet: vajon tényleg ilyen jó vígjáték, vagy csak az elfogultság beszél Dancsóból?

Vannak olyan filmek, amikben benne van a potenciál, hogy valami rendkívülit (pozitív értelemben), de legalábbis átlag felettit rakjanak le az asztalra. Nem kell azonban mindig nagy dolgokra gondolni, ugyanúgy idetartozik az instant kultfilm és a kellemes meglepetés kategória is. Mai filmünk, az Alex Cross is ilyen volt. Lehetett volna sokkal több ennél, de úgy omlott össze saját magába, ahogy azt ritkán láthatjuk. Szóval rendkívülinek rendkívülire sikeredett: rendkívül rossz lett.

Bevallom nem vagyok horror-fan, így ebben a műfajban is jócskán van lemaradásom, ezért fordulhat elő, hogy nem mindegyik "jó zombis film" került fel a listámra. Szóval egy szubjektív lista következik ABC sorrendben, mert sosem szerettem különböző években készült filmeket/különböző műfajban készült filmeket/különböző céllal készült filmeket rangsorolni. Aki esetleg olvassa az írásaimat, az észrevehette azt is, hogy nem írok a végükön pontszámot, ennek is megvan az oka. Bár erősen gondolkozok a szabályaim megszegésén, de egyelőre még nem tartok ott, szóval íme hát 10 jó film a zombi-témában:

A +1: Eleven testek (bejegyzésem róla saját videóval)

Az előzetes információk alapján úgy hiszem a legtöbbünkben nem alakult ki pozitív vélemény a filmről, a Twilight hullámot meglovagoló zombimítoszt seggbeszuszakoló romantikusnak szánt nyáladzástól tartottunk. Aztán a februári világpremier után szállingóztak a pozitív kritikák és vélemények - és ez az, ami bennem is felkeltette az érdeklődést. Nyilván elsősorban nem hittem a szememnek, meg akartam cáfolni az eddig hallottakat, de végül be kellett állnom a sorba... A VOX mozimagazin játékának hála premier előtti vetítésen tapasztalhattam meg az eddigi legjobb romzomkomot, azaz romantikus zombi komédiát.

Készítettem egy - még mindig nagyon - amatőr videót is ezzel kapcsolatban, rövid és velős fejtegetésemet dolgomat kicsit megnehezítve, eszperente nyelven adom elő. A videó enyhén spoileres, de őszintén: az előzetesben is felvázolják a teljes történetet 2 percben, annyira talán nem fogtok meglepődni semmin, itt nem is ez a lényeg.

A különböző vallások már emberemlékezet óta jelen vannak, egyidősek a civilizációval így nem véletlen, ha megjelennek valamilyen módon a filmvásznon is. Mivel azonban általában ha vallásról szól a vita az emberek agya elborul, a filmkészítők nem szívesen fektetik ilyen témákba a pénzüket. Persze akadnak kivételek (pl.: Passió), de ezek rendszerint irtózatosan nagy ellenállásba ütköznek. Így maximum a felszínt kapargatják, vagy nem foglalnak állást a témában (pl.: Pi élete), mert tudják, hogy az nekik bizony nem lenne jó. Ezért is örültem, amikor hallottam, hogy Paul Thomas Anderson készít filmet a témában, ráadásul egyesen a szektákról, amiknek nagy részét a legártalmasabb vallási formának tartom (és nem akarok senkit sem megbántani, abban hisztek amiben akartok, a lényeg, hogy mindent csak mértékkel, a határokat pontosan ismerve szabad csinálni).

Régi filmek? Phejj! Ki néz olyanokat? Hát... Néha én. És milyen jól teszem! Itt most nem a sznobizmusról van szó, lehet teljes értékű élete bárkinek a mozi klasszikusainak ismerete nélkül is. Csupán azt mondom, ha valaki tényleg, igazán szereti a filmeket, annak néha-néha igenis kötelessége bevállalni egy-egy régebbi darabot, mert remek képet kapunk a múltból és arra is jó esélyünk van, hogy modernebb filmekben felismerünk később utalásokat, megidézett jeleneteket. És ez szerintem jó dolog. Mint ahogy az is, ha az embernek van fogalma az út elejéről is, nemcsak a mostani állomásról. Mert a Sierra Madre kincse bizony 65 évvel ezelőtt készült...

Vannak olyan filmek, amikről annyira lerí, hogy fesztiválokra, a kritikusoknak szánták őket, hogy én érzem magam kínosan, amikor nézem. Telepakolják polgárpukkasztónak szánt jelenetekkel, meg fura vágásokkal és ettől egyszerre valami húdenagy művésznek képzelik az alkotók magukat. Az újságos fiú is ezek közé tartozik: közel egy éve már annak, hogy Cannesban bemutatták, ám nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kritikusok többsége nem volt elájulva tőle - most, hogy én is megnéztem, már értem is, hogy miért. Pedig ez a film kapta a leghosszabb álló ovációt valaha (megdöntve a Drive 15 perces rekordját egy perccel), a dolog pikantériája csupán annyi, hogy a beszámolók alapján a hangzavar inkább volt fújolás, semmint tapsvihar...

Ha azt hinné az ember, hogy a "remake" a 2000-es évek találmánya, hát nagyot tévedne... Az utolsó mohikán az 1936-ban készült azonos című film remakeje (amit James Fenimore Cooper regényéből adaptáltak filmvászonra). De fel lehet hozni más példákat is (pl.: Sebhelyesarcú, A dolog), szóval - bár nem ekkora mértékben, mint mostanában, de - igenis létezett már az újrafeldolgozás fogalma sokkal korábban is. A megfelelő alapanyag kiválasztásával ugyanakkor jóval többet törődtek, így ezek a feldolgozások a legtöbb esetben jobbak lettek az eredetinél. Ez a helyzet az egyik legjobb indiános filmmel, az Az utolsó mohikánnal is...