Ha pusztán a filmekből szeretnénk megszerezni történelmi háttértudásunkat (ne tegyük!), akkor azt hihetnénk, hogy Ausztrália az I. világháborúban nyújtott segítsége után (Gallipoli, Az ausztrál könnyűlovasság) hátradőlt, és köszönte szépen, jól elvolt a továbbiakban. A németek messze voltak, a japánok sem voltak olyan közel, a déli féltekén béke és nyugalom honolt. Ám a Csendes-óceán feletti uralom megszerzéséért - képzeljétek el! - a japánok nem voltak restek megindulni dél felé sem.

Az első rész hatalmas sikere után nem is volt kérdéses a folytatás érkezése, és nem is kellett olyan sokat várni rá. Martin Riggs, Roger Murtaugh, Richard Donner és Shane Black is visszatértek (utóbbi kettő a rendező, és a forgatókönyvíró), hogy ismét elrepítsenek minket a szabályokra fittyet hányó Los Angeles-i zsaruk életébe egy, még az előzőnél is komolyabb üggyel, ami könnyen lehet, hogy nem csak az ő életükbe, hanem a szeretteikébe is kerülhet...

A szarvasvadász Michael Cimino filmje, aki az utóbbi, úgy durván 30 évben nem volt túlságosan termékeny rendező, aminek valószínűleg az az oka, hogy a 2 évvel később forgatott extra epikus(nak szánt) westerndrámája akkorát hasalt, hogy még azóta is zuhan a feketeségbe. Pedig két évvel korábban az Akadémia úgy gondolta, hogy ez a  New York-i fenegyerek bizony Oscar-díjat érdemel. 3 kategóriában jelölték A szarvasvadászért, melyből kettőt (film, rendezés) meg is kapott.

A Pixar az idei évben először két filmmel is jelentkezett: az Agymanók mellett a Dínó tesót is bemutatták, és sajnos nem sikerült a csoda. Az utóbbi időkben amúgy is hullámzó színvonalat felvonultató stúdió idén rácáfolhatott volna minden lefitymáló megjegyzésre, de sajnos a Merida, a bátorhoz hasonlóan rengeteg ideig készülő, és közben rengeteg változáson átesett Dínó tesó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: lagymatag fogadtatásra lelt mind kritikailag, mind pedig a mozipénztáraknál.

Hitler leghíresebb kifigurázását Charlie Chaplinnek köszönhetjük 1940-ből, azt viszont kevesen tudják, hogy mások is húzogatták már a háború idején is a németek bajszát. A Lenni, vagy nem lenni-t a legtöbben talán a Mel Brooks-féle verzióból ismerhetik, pedig eredetileg 1942-ben készült már egy vígjáték ilyen címmel, amiben bizony nem kímélik a németeket... Sőt, igazából a lengyeleket sem, hiszen vígjátékról lévén szó mindenkin röhöghetünk kedvünkre, mert ebben az alternatív univerzumban senki sem komplett egészen.

Amikor 2013-ban az egyik első írásom kikerült az Indexre, a kiemelt rész nagyjából így hangzott: "a magyar cím átver minket". Nos, bő 2 és fél évvel később ismét el kell sütnöm ezt a szöveget. Adaline élete ugyanis egy cseppet sem varázslatos, sőt, kifejezetten unalmas, de azt legalább majd' 2 órán keresztül nézhetjük. Sok high conceptet elcsesztek már Hollywoodban, de ez ott van a legjobban sikerült... elcseszések között. Bámulatos, mi mindent ki lehetett volna ebből hozni, és végül milyen keveset hoztak ki belőle.

Idén úgy döntöttem, hogy bár le nem mondok róla teljesen, a nagy toplista-dömpingre most csak egyetlen egy cikkel, egy 15-ös toplistával nevezek. Ennek részben időhiány az oka, részben pedig az, hogy csak. Próbálkoztam részletesebb dolgokkal és bár azok közül van, ami a legolvasottabb cikkeim közt szerepel, mégsem akarnám lemásolni a sikerét. Úgyhogy következzen az én 15-ös listám a 2015-ben látott friss filmekből szemezgetve, szigorúan betartva egy fontos dolgot: a film megnézése utáni élményeket tekintettem mérvadónak.

Nehéz dolgom van, mert be kell vallanom valami szörnyűt, így rögtön az elején: én nem láttam még korábban Shaun, a bárány-kalandot. Nem mintha nem csípném ezt a gyurmázós, vicceskedős vonalat (a Wallace és Gromit, vagy a Csibefutam egész jó filmek szerintem), de egyszerűen még nem vett rá arra a lélek soha, hogy egy bárány sztoriját nézzem. Persze tudtam, hogy létezik, és nagyjából tisztában is voltam vele, hogy mi ez az egész, de ennek ellenére is azt kell mondjam, "szűzen" ért engem ez a mozifilm.

Bevallom, régebben azt gondoltam, hogy az ehhez hasonló merényletek/merénylet kísérletek nagyjából annyiból álltak, hogy volt egy feldühödött emberke, akinek már nagyon elege volt abból, amit XY csinált, szóval fogta a puskáját/bombáját/kenőkését és megpróbálta megölni. Hol sikerrel járt (mint például a vadkan Zrínyi Miklóssal), hol pedig nem, mint ahogyan az Claus von Stauffenberggel is történt 1944 júliusában, amikor megpróbálta megölni a korszak aktuális főgonoszát, Hitlert.

Mi az? Kicsi, szőrös medve, durva függőséggel? Nem, nem Ted az. Ez sokkal gyerekbarátabb történet annál. Édességfüggőség... Nem, nem Micimackó! Ez a medve a legsötétebb Peruból érkezett egyenesen Londonba! Bizony, az angolok nagy kedvence, Paddington mackó hosszú évek kitartó munkájának eredményeképp végre egész estés filmet kapott. Mert bizony az 50-es években megalkotott karakter élőszereplős filmfeldolgozásán már 2007-ben elkezdtek dolgozni.