Számomra ez egy feel-good film. Egy olyan darab, aminek megnézése közben, és még utána is nagyon sokáig jó érzés fogott el. Hetekkel azután, hogy láttam, még mindig szívesen gondolok vissza rá - pedig nem vádolhat senki sem azzal, hogy örök optimista lennék, a Fegyverszünet karácsonyra azonban bizakodással tölt el. Igen, ilyen létezhet - létezett. Merthogy egy nagyon különleges igaz történetről van itt szó, kéremszépen, méghozzá az I. világháború zűrzavaros idejéről.
Miközben még továbbra is sokan panaszkodnak a magyar filmgyártásra, és Andy bácsit visszaküldenék az anyjába a kókuszgolyó fejével, a magyar filmek köszönik szépen, jól vagyogatnak. Legalábbis szerintem elkezdődött egy folyamat, aminek hála a még mindig töménytelen mennyiségű sz*r mellé be-be csúszik egy-két igényesebb darab. Oké, ez az ősz nem a jól elköltött adóforintokról vált híressé, de lesz ez még jobb is. Én legalábbis a sok hibája ellenére még bízok abban, hogy a Filmalap reformjainak lesz valami haszna (kedves Filmalaposok, e-mailben elküldtem a számlaszámom, oda kéretik utalni a súlyos milliárdokat. Meg csilliárdokat.)
Felemás érzéseket tápláltam magamban a film bejelentése és moziba küldése közötti időszakban. Egyrészt ott volt a rendező személye, aki csinált egy baromi jó első filmet, így mindenképpen bizakodásra adott okot az, hogy őt vezényelték a kamera mögé. Ám ehhez persze hozzátartozik, hogy a még szintén zöldfülűnek számító David Finchert ugyanez a stúdió herélte ki az Alien 3 forgatásakor... Másrészt pedig amit eddig láttam Fantasztikus négyesből, az finoman szólva is gyenge.
SPOILERES IROMÁNY!
Miután J.J. Abrams sikeresen életet lehelt két eltévelyedett franchise-ba, és Joss Whedonnal osztozva geekkirállyá koronázták Hollywoodban ("mondtam anya, hogy egyszer még haszna lesz annak, hogy kiskoromban egész nap a TV, meg a képregények előtt görnyedtem"), a jogokért 4 milliárdnyi petákot fizető Disney fejesei úgy látták jónak, ha őt kérik fel a Star Wars több, mint 30 éve várt 7. részének megrendezésére. Ha már a Star Trek filmekből olyan jó Star Wars filmeket csinált, akkor az eredeti hozzávalók felhasználásával biztos kikotyvaszt még valami ennél is szuperebbet.
Mit is jelent pontosan a 22-es csapdája? Most lusta leszek, és a wikipédiáról bekontrolcékontrolvézem az eredeti regény szerzőinek a szavait, hiszen nála jobban ezt úgysem tudná senki sem megfogalmazni:
„Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.”
Már több, mint 2 éve annak, hogy a rendező úr ezt megelőző filmjét bemutatták idehaza - akkor meg sem állt egészen az Oscarig... Most kicsit más a helyzet, az esélyek (pl.: Cannes-ban meglepő módon hanyagolták) nem olyan jók, mint akkor (pláne, hogy a Golden Globe-on is csak két gyengébb kategóriába fért be), pedig vicces módon jobb film, mint amilyen A nagy szépség volt. Leginkább azért, mert ennek képzeljétek, még valamiféle mondanivalója is akad!
A Tom Hanks-Steven Spielberg duó negyedik nagyjátékfilmjéhez volna szerencsénk (persze most szigorúan csak színész/rendező párosként vizsgálva őket), és hát ismét nagyot alkotott a két nagy öreg. Pedig be kell vallanom, hogy az előzetesek nem győztek meg arról, hogy nekem ezt márpedig látnom kell, így az elején még csak bennük, na meg persze az írást magukra vállaló Coen-fivérek neve jelentette minőségben bíztam. Végül jött a zömmel pozitív kritikai fogadtatás, és minden félelmem szertefoszlott.
Roberto Rossellini a II. világháború után szinte rögtön elkezdett a témával foglalkozni, és filmeken feldolgozni annak a civil lakosságot érintő részét. Kezdődött minden a Róma, nyílt várossal 1945-ből (!), folytatódott egy évvel később a Paisá-val, majd a trilógia 1948-ban ért véget, egy kicsit rendhagyó darabbal. Rossellini utána is készített még háborús témájú drámákat, de ezt a három filmjét szokás "War Trilogy" néven emlegetni. No, ez az elnevezés az első két filmre csak-csak, erre viszont már nehezen húzható rá.
Furcsa módon rosszabbra emlékeztem. Merthogy láttam én ezt már, nem is egyszer, és bár régen volt, az emlékfoszlányokból kirajzolódott egy nyálas romantikus izé képe. Na meg persze a "hírneve" is sokat segített abban, hogy ne akarjam én ezt egyhamar megnézni. De hát ha az asszony filmezni akar, akkor az ember persze átértékeli a dolgokat. Meg hát amúgy is jól jött a háborús toplistámhoz, úgyhogy következzék a meglepően kedves szavakkal íródott véleményem Michael Bay háborús akcióbombájáról.
Szánom-bánom, hogy csak most kerítettem rá sort, és annak idején a börtönös listámról kimaradt, pedig egész biztosan előkelő helyen végezte volna. Kifejezetten bosszús vagyok, hogy annak idején lusta voltam és nem álltam neki még egy több, mint két órás filmnek, mondván úgyis meg fogom bánni. Hát, biztos, hogy nem így lett volna. Hiába no, voltak idők, amikor még tudtuk igazán jó filmeket csinálni, nem csak utánérzéseket, és amikor még minket másoltak a tengerentúlon, és nem fordítva.
