-Korábbi munkám 2013. január 30.-ról, a facebookról átmentve-
Victor Hugo klasszikusából 10 évente születik legalább egy film, hiszen ki ne akarná megmutatni a világnak, hogy ő személy szerint hogyan képzeli el a 19. századi francia nyomort, és Jean Valjean életútját. Tom Hooper is beállt tehát a sorba, de ellentétben az eddig próbálkozásokkal, merőben más műfajban vitte vászonra a művet. Egy nagy sikerű musical filmes feldolgozásáról van itt most szó, ami Oscar díjat nyerni készült.
William Friedkin sem az a szokványos rendező, néha-néha azért sikerül neki is átlépni azt a képzeletbeli vonalat, és úgy tűnik, hogy ilyenkor tud igazán alkotni: A Francia kapcsolat is merésznek számított akkoriban, de az igazán nagy port kétségkívül az Ördögűzővel kavarta rendezőnk. Azzal a horrorfilmmel, amit elsőként jelöltek legjobb film Oscarjára (azóta sincs sokkal több ilyen horror). A kezdeti zsenialitás hamar elfáradt, egyébként is ritkán forgat és a 80-as, 90-es években felejthető filmeket tárt a nagyérdemű elé. Majd a 2000-es évektől próbálkozott ugyan komolyabb filmekkel (A bevetés szabályai, Veszett vad), de ezek koránt sem voltak olyan merészek, mint a kezdetekben, vagy például most a Gyilkos Joe.
1994 elképesztően erős év volt a modern filmgyártásban: A remény rabjai, Ponyvaregény, Forrest Gump - hogy csak párat említsek... Ezt a rendkívül díszes társaságot erősíti Luc Besson legjobb filmje, a Leon, a profi is. Egy film, ami elképesztő sebességgel íródott, majd forgatódott le (köszönhetően annak, hogy Bruce Willis nem ért még rá az 5. elemre), mégis bérelt helyet szerzett magának a legjobb filmek között. Egy film, ami beindította Natalie Portman karrierjét. Egy film, amiben Jean Reno és Gary Oldman is élete legjobb formáját hozza. Egy film, ami ma már biztosan nem foroghatna le ebben a formában a Leon és Mathilda közti kapcsolat ábrázolása miatt. Egy film, amiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
Ejj, hát félreértés ne essék, nem mentem át szexuálterapeutába, ez bezony a soron következő film címe, amiről véleményt alkotok. A hossza miatt a továbbiakban maradnék a Hope Springsnél, ami az eredeti címe ennek a mozinak. Van ez a hülye szokásom, hogy a cím után odaírom ezt a bizonyos "Lisztes megmondja a tutit"-ot, és most erősst elgondolkoztam, hogy ki kellene hagyni. A magyar filmcímekről már nyávogtak elegen eleget, köztük én is, és itt speciel elfogadom: be akarják vonzani a nézőt a filmre, ahhoz ez egy eléggé figyelemfelkeltő cím, legalábbis informatívabb, mint a Hope Springs.
-Korábbi munkám 2013. január 28.-ról, a facebookról átmentve-
Dr. Seuss munkásságából időről-időre csipegetnek Hollywoodban, most a Lorax volt a soros. A számítógépes animáció hajnalán még nem merték bevetni ezeket a meséket, inkább olyanokkal próbálkoztak, ami mind a felnőtteknek, mind a gyerekeknek szórakozást nyújt (pl.: Shrek), így ez idő tájt még élőszereplős Seuss-filmekben csináltak hülyét magukból népszerű humoristák. Jim Carrey a Grincsben, Mike Myers pedig az A macska - Le a kalappal!-ban szórakoztatta a 10 év alattiakat. Mostanában azonban már abból is csinálnak animációs filmet, amiből nem kellene, így Dr. Seuss meséi is átkerültek ebbe a világba - nem mintha ezekből nem kellene ilyesmiket készíteni.
-Korábbi munkám 2013. január 27.-ről, a facebookról átmentve-
Igen, szándékosan lehagytam a filmcím végéről a si-cut, a kishazánkban odaragasztott toldalék ugyanis pont annyira hiányzott ennek a filmnek, mint az In Bruges-nek az Erőszakik. Persze, amíg McDonagh vígjátéki elemekkel tarkított drámáit itthon drámai elemekkel tarkított vígjátékként adják el, addig a helyzet nem fog változni - hiszen ahogy azt az egyik nagy hírportál cikkében is olvashattuk, a magyar néző olyan hülye, hogy már a címben tudatni kell vele, hogy ez nem egy horrorfilm. Bezzeg az USÁban meg jó volt. Ennyit arról, hogy melyik a hülyébb nemzet... Na jó, ez ennél összetettebb, de igazán bízhatnának bennünk a forgalmazók, mi mozinézők pedig igazán lehetnénk megbízhatóbbak...
A cím, ami kétségtelenül bevonzza az átlagnézőt a mozikba: hiszen ki az, akit ne érdekelne, hogy hogyan fognak lazacot az emberek egy olyan helyen, amiről 80%-uk nem is hallott még? Érthető módon nem mondhatni, hogy ez a mű tarolt volna a mozipénztáraknál, pedig egy egész jó szereplőgárdát sikerült összeverbuválniuk: Emily Blunt, Ewan McGregor vagy Kristin Scott Thomas neve azért ismerősen csenghet a filmvilágban kevésbé járatosak körében is. Egyébként sajnálatos, hogy sokakat nem érdekelt ez a film, ugyanis meglepően jó darabról van szó. Bár műfajilag kicsit nehezebb behatárolni, de talán egy nem szokványos romantikus filmnek mondanám.
-Korábbi munkám 2013. január 26.-ról, a facebookról átmentve-
Rögtön az elején leszögezném, hogy nem vagyok nagy rajongója az ilyen típusú filmeknek, no nem azért, mert rossznak tartom őket, hanem egyszerűen csak nem tartozik az én stílusomba. Idén a ParaNorman is megvív a legjobb animációs filmnek járó Oscar-díjért, méghozzá egy szokatlanul vegyes társaságban, ami mindenképpen pozitívum.
Mert sokféle animációs technika létezik, bár kétségtelen, hogy legtöbben kapásból a számítógépes animációra gondolnak, olyan - most már - klasszikusokra, mint a Shrek, vagy a Jégkorszak, meg lényegében minden Pixar film. Nagyon részletesen nem szeretnék, és nem is tudnék kitérni a dolgokra, de azért pár jellegzetes - nagyjátékfilmeknél alkalmazott - animációs technikát felsorolnék. Itt van mindjárt a már említett számítógépes animáció, aminek úttörője a Steve Jobs által alapított Pixar, amit most már sokadik éve a Disney üzemel. A Toy Story a maga idejében mérföldkőnek számított, gondoljunk bele, hogy lassan 20 éves lesz a film. Kétségtelenül a számítógépes animáció a legnépszerűbb technika manapság, így idén a Merida, a bátor és a Rontó Ralph képviselik ezt az alműfajt.
-Korábbi munkám 2013. január 25.-ről, a facebookról átmentve-
Elnézést a hossza miatt, erről igazán volt mit írnom, na :)
Nem vagyok képregényrajongó, próbálkoztam a műfajjal, de pár oldalnál tovább még sosem jutottam olvasásban. Ellenben a képregényekből készült filmek többségét szeretem. Úgy gondolom, hogy a Nolan-féle Batmannel kezdődött el igazán a harsány, műanyag kacat-mentes képregényfilmek kora, és az előző évtized közepétől egész jó darabokat szolgáltatott Hollywood, ahol mind a technika, mind a történet a helyén volt. Az 1995-ös Dredd bíró Stallone főszereplésével sokakon mély sebet ejtett, persze idővel árnyaltabb lett a kép, és mostanra már inkább csak a kedves emlékeink maradtak meg róla. A rikító színekkel és gagyi műanyag kosztümmel operáló film bár az eredeti képregény hangulatára fittyet hányt, minden hibája ellenére egy szerethető darab marad, főleg közel 20 év távlatából.
-Korábbi munkám 2013. január 24.-ről, a facebookról átmentve-
Lám, az első 10 "papírra" vetett véleményembe belefért egy ízig-vérig európai film is. Igaz ugyan, hogy az alapanyag a tengerentúlról származik (ejnye, már Európa is rászorul az ilyesmire?), de ez egy francia-belga koprodukció, francia és belga színészekkel. A történet egy kanadai könyv pár részletét dolgozza fel, a sztorit Európába helyezi, és a lábait elveszítő férfiból lábait elveszítő nő lesz, hogy a nemek aránya ne legyen túl egyoldalú. Bár az Oscaron mellőzték, a Golden Globe-on jelölték a legjobb külföldi film díjára, valamint Marion Cotillard is kapott szerepéért egy jelölést.
