Ez a kedvenc Pixar-filmem. Ez a felismerés csak nemrégiben ért el engem, egészen pontosan az Agymanókat megnézve, amikor is előkotorásztam az elmém legsötétebb bugyraiból az eddigi Pixar-élményeimet. Mert szintén a semmiből jött a ráeszmélés, hogy hát én ezeket mind láttam már. Az ember meg ugye imád toplistázni, szereti sorba rakni a filmélményeit is, szóval én is így tettem. Nem tartozom a Pixar rajongói közé, de azt elismerem, jó néhányszor megríkattak már.

Napi érdekesség rovatunk: a Szállnak a darvak máig az egyetlen orosz (régebben: szovjet) film, ami megnyerte a Cannes-i filmfesztiválon az Aranypálmát. És bár sajnos még ez sem mindig garancia a jó filmélményre, be kell vallanom, nekem ez most nagyon tetszett. Azt hiszem, hogy az fogott meg benne a leginkább, hogy mindenféle modorosság és álcoelhózás nélkül volt képes egy orosz értelmiségi családot megtenni főhősöknek. Mármint értitek: adva van a háború, adva vannak az okos emberek, és mégsem korszakos filozófusokként reagálnak a dolgokra.

Magyar rendezőtől, magyar zeneszerzőtől, és hát félig-meddig magyar operatőr fényképezésében készült igazi filmklasszikus Humphrey Bogart főszereplésével. A sztori alapja egyébként orosz, de készült már belőle western verzió is gonosz apacsokkal, illetve TVfilm remake a 90-es évek közepén James Belushival (és nem, a Matthew McConaughey-s filmnek sok köze nincs hozzá, csak maximum annyi, hogy az is a világ legnagyobb sivatagában játszódik).

A fene sem gondolta volna, hogy ez egy igaz történet - leginkább azért persze, mert nem is az. Illetve csak majdnem nem az. Szóval hogy izé... Na jó, kezdem előről: Adrian Cronauer egy létező, ma is élő fószer, aki a vietnami rádiós DJ (vagyis a film szinkronjának szavaival élve: lemezlovas) élményeiből írt egy forgatókönyvet. Ő eredetileg inkább TV sorozatként képzelte el, de végül a projekt Robin Williams kezei közé kerülve teljesen új irányt vett, mivel a komédia királya a saját szájízére szabatta az egészet.

Először 2010-ben jelentek meg a filmvásznon, még különösebb őket övező hisztéria nélkül, bár már akkor is voltak olyanok, akik szerint ennél viccesebb dolgot ki sem lehetne találni. Szerintem ők tévednek. És eme kijelentésemet alátámasztandó, idén megérkezett az első önálló egész estés filmjük. Ami azon felül, hogy számomra érthetetlen módon bevételi rekordok közelében kóricál, elképesztően fantáziátlan, humortalan, unalmas hulladék - pont olyan, amilyennek az előzeteséből is kinézett.

Bár a Herceg a westernek mellett a háborús filmjeiről volt ismert, adok egy jó tanácsot: skippeljétek az utóbbi műfajban készült alkotásait, mert bármelyiknél tudok nektek 100 jobbat mondani. Az egyedüli kivétel talán az Iwo Jima fövenye, ami szintén nem egy erős darab, de a lécet azért megüti. Mentségére legyen szólva, hogy 1949-ben, tehát mindössze 4 évvel a világháború vége után készült, így kicsit talán szelídebb a vártnál, és mivel az USA már a koreai háborúra gyúrt, eléggé erős a patrióta-töltete.

Clint Eastwood 2006-ban arra vállalkozott, hogy egy híres II. világháborús csatát mind a két oldal szemszögéből, két különböző filmben bemutat. Legalábbis ez volt a marketing. A valóság sajnos ennél egy fokkal árnyaltabb, ugyanis a két filmhez két teljesen különböző alapanyagból dolgoztak, és bár mindkettőnek elég sok köze van ahhoz a bizonyos ütközethez, A dicsőség zászlaja a sokkal nagyobb költségvetése ellenére is lényegesen kevesebbet foglalkozik a csatározással.

Tudjátok, a II. világháborúban voltak ezek a japánok, vagy kik, akik harcoltak az amcsik ellen. Pörlhárbor! Phejj! Bizony el kellett telnie egy kis időnek, amíg a lendofdöfrí népének filmjeiben emberszámba vették az ellenfelüket, és nem csak a sátán öngyilkos katonáit látták bennünk. Clint Eastwood aztán 2006-ban gondolt egy nagyot, és egyenesen arra vállalkozott, hogy megmutassa ugyanazt az ütközetet, nevezetesen az Ivo Dzsimán történt harcokat mindkét fél oldaláról, szemszögéből, két különálló filmben.

Közérdekű: VAN stáblista utáni jelenet!

Úgy kb. egy éve azt mertem írni a Hogyan rohanj a veszTEDbe című, kétes minőségű Seth MacFarlene vígjáték-eposz kapcsán, hogy "jön a Ted folytatása, ami remélhetőleg hamar elfeledteti az emberekkel ezt a kis csorbát." Ilyenkor mindig rájövök, hogy nagyon naiv ember vagyok. De szerencsére az előbb említett filmhez hasonlóan most is fel voltam készülve a lehető legrosszabbra, hiszen láttam az előzeteseket, és már korábban befutottak az USA kritikusainak nem kimondottan lelkes írásai.

Omar Sharif (1932-2015) emlékére.

Művelt, de kissé furcsa angol tisztként a britek T.E. Lawrence-t küldik el Feisal herceghez az I. világháború alatt, hogy építsen ki kapcsolatot az arabokkal, akik aztán segíthetnek kicsit a török elleni háborúban az Antant erőinek. T.E. Lawrence pedig odamegy, és valami olyat tesz, amit eddig még soha senki: megpróbál nem brit, hanem arab fejjel gondolkodni, és az arabok érdekeit az előtérbe helyezni, akik emiatt, na meg a kétségkívül megnyerő személyisége miatt hamar prófétaként kezdik el tisztelni.