Mágikus Misi visszatért, mert hát azért a bútorbiznisznél mégiscsak több csurran-cseppen a "férfi revütáncos" szakmában a bukszába. 3 éve már, hogy Steven Soderbergh gondolt egy nagyot, és bevezette a nézőket a férfisztriptíz bárok világának legrejtettebb zugaiba, méghozzá saját főszereplője, Channing Tatum életének egy szakaszát véve a sztori alapjául. A film férfi szemmel nézve is elég jól sikerült, mert többet nyújtott egy szimpla életérzésnél. Nem is volt kérdés, hogy a stúdiók által egyre nagyobb figyelmet kapó nőnemű közönség legnagyobb örömére folytatódni fog a történet.

Én csak egy jó horror-élményt szerettem volna a moziban. Olyan nagy kérés ez? Pedig direkt nem néztem meg előtte semilyen trailert, és nem is olvastam el, hogy miről szól a film. Lepjen csak meg. Oké, végül is meglepett: ilyen tré filmet azt hiszem idén még nem láttam moziban, pedig belefutottam már néhány gyengébb darabba. Igazából többet röhögtem rajta, mint cidriztem, és nem azért, mert a társműfaja vígjáték volna. Nem, ez egy színtiszta találtkamerás horrorfilm az USÁból.

Azt hiszem, ilyen szerepre vágyik minden idősödő sztár. Az aki szelet vet főhősei ugyanis nem 25-50 közti fehér férfiak (mint a forgatókönyvek nagyon nagy százalékában), hanem idősödő emberek, akik talán az évszázad csatáját vívják meg: tudomány vs. hit. Szerencsére persze az Aki szelet vet nem a fekete és a fehér küzdelme, még úgy is, ha elég határozott álláspontot képvisel az ügyben: próbálja megtalálni a szónoklatok, dogmák és tudományos tények mögött az embert, ezzel pedig többet tesz, mint azt eddig akármelyik film is tette a témában.

A norvégok jó filmeket gyártanak. Ez most már tudományosan is bizonyított tény. Angol tudósok megnézettek különböző nemzetiségű, életkorú, nemű és vallású emberekkel egy csomó filmet, és az jött ki, hogy Európában a skandinávok k*rvára értenek ehhez a filmgyártás nevű dologhoz. A norvégok nem voltak túl kemények a II. világháborúban. Ez is tény. Na, ezt a két dolgot sikerült keresztezniük ebben a filmben, ami a norvég ellenállás egyik vezéralakjáról, Max Manusről szól.

Marlon Brando, Montgomery Clift és Dean Martin egy filmben? Ráadásul Brando egy jóarc náci tisztet alakít szőkére festett hajjal? Az ilyesmit csak meg kell lesni, nem igaz? A film alapja egyébként Irwin Shaw regénye, bár állítólag a készítők nagyon pongyolán adaptáltak, és sok kulcsmomentumot kihagytak belőle. Ez az én véleményem szerint még megbocsátható bűn lenne, ha a végeredmény filmként valóban megállná a helyét (magyarul a változtatásoknak érezhető dramaturgiai funkciója lett volna).

Talán Edward Zwick neve nem olyan hangzatos az egyszeri néző számára, mint Steven Spielbergé, de azért nem kell félteni az öreget: letett ő már egyet s mást az asztalra! Igaz egyetlen Oscar-díját producerként szerezte, de rendezőként is maradandót alkotott, gondoljunk csak az 54. hadtestre, Az utolsó szamurájra, vagy a Véres gyémántra. Ilyen filmográfiával a háta mögött, és ilyen jóféle szereposztással a markában, én nem is tudom, hogyan sikerült ennyire semmilyen filmet készítenie.

Azt hiszem, azt kevés film mondhatja el magáról, hogy klasszikus értelemben vett dialógusok nincsenek benne (most így hirtelen a Minden odavan jut eszembe még Robert Redforddal a főszerepben). A Pokol a Csendes-óceánonban ugyanis mindössze két szereplő van (de tényleg nincs más egész végig), ami persze az önfeledt trécselést nem zárná ki, de mivel egyikük japán, és csak japánul tud, míg a másikuk amerikai, és csak angolul tud, valódi párbeszédekre nem kerül sor a film során.

Bárcsak visszamehetnék az időbe, és megkérhetném James Cameront, hogy ne adja el a Terminátor jogait senkinek sem. 2019-ben szállnak vissza rá, addig van ideje a Paramountnak, hogy kisajtolja a benne maradt 5 centeseket, lehetőleg minél kevesebb ráfordítással - mint ahogy azt tette a Genisys esetében. Tudom, surmóság egy 150 milliós blockbustert leolcsózni, de itt most nem elsősorban a ráköltött milliókra, hanem inkább a ráfordított kreatív órákra céloztam.

Nehéz elhinni, hogy pár héttel ezelőttig ez a film volt a harmadik legjobb JP-film ever. Oké, az egész csak viszonyítás kérdése, hiszen mondhatjuk úgy is, hogy megjelenése óta ez a legrosszabb Jurassic Park rész, és sajnos nem csak egy hajszál választja el a dobogótól. Steven Spielberg a rendezői teendőket rábízta az egyik jó barátjára, aki a vizuális effektek világából lépett át a rendezőkébe. Nem túl jó ómen, de a Jumanjival a háta mögött én sem tartottam volna olyan rossz választásnak.

Ez az a film, amit még a mai napig furcsállok, hogy elkészült, és hogy láttam is már. Pedig láttam, vagy tízszer biztosan. Mégis, ahányszor elkezdődik, annyiszor érzem azt a furcsa érzést, mintha csak álmodnám az egészet. És hogy milyen ez az álom? Stílszerű lenne rávágni, hogy rémálom, de szó sincs ilyesmiről. Bár tény, hogy ahányszor újranézem, annyiszor szúrok ki valami idegesítő slendriánságot, ami mindig képes rontani egy kicsit a filmélményen. És itt már rég nem a Spielberg-i túlzásokról van szó.