A 2013-as évben Németországban ez volt a legsikeresebb film, lenyomva a Hobbit második részét is... Miközben idehaza meg egy magyar film sem áhítozhat ekkora dicsőségre, aminek a hazai portéka rossz hírneve az oka. Matekoztam egy kicsit: a több, mint 6 millió eladott jegyével, ha a magyar lakosság körében ugyanekkora százalékban lenne sikeres egy nálunk készült film, az 750 000 embert jelentene, ami egy Megdönteni Hajnal Tímeátnyival több, mint a rendszerváltás óta legsikeresebb mozifilmünk, a Miniszter félrelép, ami még jóval a torrentkorszak előtt került a mozikba.

Angelina Jolie ismét rendezésre adta a fejét: nem tántorította el a meglehetősen gyatra visszhang, ami A vér és méz földje körül kialakult, sőt épp ellenkezőleg! A bizonyítási vágy csak úgy tombolt a kisasszonyban, aki ezúttal is egy háborús témát választott, ahol kedvére kiélheti humanitáriánus hajlamait: ez pedig Louis Zamperini, egykori hosszútávfutó olimpikon elképesztő története a II. világháború csendes-óceáni hadszíntéren, Pi életéstől, Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence-estől.

2001 óta létezik a legjobb animációs film kategória (az első győztes a Shrek volt), és ez alatt az idő alatt 8 alkalommal csupán 3, míg 6 alkalommal 5 versenyzőből állt a mezőny. Utoljára 2010-ben jelöltek csak 3 mesét, azóta folyamatosan maximumon van a létszám, és nagyjából a következőképpen néz ki: kell egy Disney (legalább Pixar-szinten), kell egy Dreamworks, kell egy európai film, amiről csak a fanatikusok hallottak, és esetleg kell egy harmadik nagyobb amcsi cégtől valami (Universal, Blue Sky, ILM), vaaagy egy japán animáció.

No, szóval a helyzet a következő: bár szinte minden vetítésén elaludtak rajta az emberek, a németek valamiért úgy látták jónak, hogy jó európai országként ezt a filmet küldik versenybe Oscar-bácsiért. Annyit azért megtettek az ügy érdekében, hogy kivágtak belőle több, mint fél órát (egyáltalán nem hiányzott), viszont lehet, hogy jobban jártak volna, ha mondjuk... Nem tudom... Ha a Fák jú, Tanár úr! című közönségsikert küldik, mert még annak is több esélye lett volna bármire.

Klasszikus dilemma-helyzettel indult a sztori, mert erre, és a Blackhat című filmre is nyertem jegyet ugyanarra a napra, egymást átfedő időpontban, szóval hosszas mérlegelés után kellett eldöntenem, hogy valószínűleg melyik fog kevésbé fájni, és a több, mint 2 órás szenvedés helyett a 1,5 órásra voksoltam. Felvetődik a kérdés, hogy minek mentem el egyáltalán, amire az a válaszom: több, mint 2 éve írok aktívan egy filmes blogot, és a magamfajtának rossz filmeket is látnia kell, hogy hitelesebb képet tudjon adni a mozis kínálatról, és jobb tanácsot atekintetben, mire is kellene jegyet váltania az egyszerű nézőnek.

A Spierig tesóknak köszönettel tartozunk azért, hogy megajándékoztak minket a Daybreakers-szel, egy olyan vámpíros filmmel, amit minden hibája ellenére meg lehetett szeretni. Nem a filmművészet csúcsa volt, de hollywoodi minőségben hozták a nem kifejezetten hollywoodi-módit. Most, 5 évvel később, de ismét Ethan Hawke főszereplésével egy újabb szubzsánert próbáltak ki: "időutazós" filmet csináltak, annak minden paradoxonával, és mindfuckjával együtt.

Benedict Cumberbatch már tavaly is jól ráérzett, hogy milyen filmekben kell szerepelnie, hogy ne csak a nézők ismerjék meg a nevét, hanem a szakma is. Az egyre népszerűbb brit sztár mellékszerepet vállalt az Augusztus Oklahomában, illetve a 12 év rabszolgaság című filmekben is, úgyhogy már tavaly is lehetet érezni, hogy valami készülőben van. És íme, itt a Kódjátszma, amivel végre igazán Oscar-közelbe kerülhetett, ráadásul főszerepben. Nem mellesleg megérdemelten.

Emlékszem, amikor először láttam, még fogalmam sem volt arról, hogy John Nasht eszik-e, vagy isszák, vagyis hogy pontosan miről is szól ez a film. Ezt azért fontos megemlíteni, mert akik hozzám hasonlóan boldog tudatlanságban ültek neki az Egy csodálatos elmének, azoknak egészen biztosan plusz élményt nyújtott azon töprengeni, hogy akkor ez most egy orosz kémes ("r" nélkül) thriller, amiben mindenki összeesküdött főhősünk ellen, vagy egy szimpla életrajzi film egy skizofrén paliról...

Stephen Hawkingról már mindenki hallott (remélem). Az öregnek úgy kb. 40 éve el kellett volna patkolnia, de ő még 70 felett, az ALS miatt teljesen mozdulatlanul is aktív tagja a tudományos életnek. És most készült róla egy film... Nem mintha korábban nem készült volna, de most egy kicsit komolyabban gondolták az alkotók a dolgot, és olcsó TVfilm helyett egy olcsó életrajzi mozit hoztak össze. Mivel Benedict Cumberbatch-et 10 éve ellőtték már megformálónak, egy új színész került a képbe, ő pedig...

Voltak ugye a kezdetek, a leghíresebb Disney-hercegnőkkel, egészen az 1959-es Csipkerózsikával bezáróan. Aztán jött 1989-től A kis hableánnyal az aranykor. A kettő között pedig? Nos, a Disney próbálkozott, azt nem vitathatjuk el tőle (101 kiskutya, A kőbe szúrt kard, A dzsungel könyve, Robin Hood, néhány Micimackó rész, illetve jelen filmecskénk), de hiába van ezek közt 1-2 érdemes darab, 30 évre elosztva bizony harmatgyenge teljesítmény, pláne a 90-es évek diadalmenetének tükrében.