A 70-es években megkezdődött a revizionista westernek kora, a Fennsíkok csavargója pedig az egyik első volt közülük. Clint Eastwood első westernrendezése (de a második film, amit rendezőként jegyez) rendesen odavágott a mítosznak. Olyannyira, hogy ennek a filmnek "köszönhetően" maga John Wayne is visszautasította a fiatal Eastwood ajánlatát egy közös produkcióhoz. Hasonlóan az evolúcióhoz itt is egy olyan változata született meg a zsánernek, ami jobban tudott alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz.

Nem övezte kimondottan nagy várakozás, nem is vártak tőle sokat, engem még az előzetese sem fogott meg, mégis nagyot durrant. Peter Berg rendező megmutatta, hogy tud ő, ha akar. Mondanám, hogy én tudtam, hogy én bizony számítottam rá, de még ha Az Amazonas kincsét csípem is tőle, legutóbb a Csatahajóval nagyon mellélőtt, szóval nem csigázott fel különösebben a Marky Markkal közös projektjük, még a kimondottan tetszetős színészgárda ellenére sem.

"The Burning Ones" - emígyen fordíjják anglisra a Seraphim-ot. Bár a filmben Seraphim Falls egy hely, ahol egykor a Liam Neeson által megformált Carver ezredes lakott, a cím egyértelműen kétértelmű (haha): "A szeráfok bukása". Attól függően hogy a keresztény, vagy a zsidó mitológiába vetjük bele magunkat, nem nagy a különbség, de mégis másra utal ez a kifejezés. A szeráfok hat szárnyú angyalok, akik előbbiben a legnagyobb rangúak, utóbbiban pedig változóan hol elöl, hogy középtájt helyezkednek el a mennybéli hierarchiában. Na de mi a tökömért beszélek én most erről?

Őszintén megmondom semmi jót nem vártam ettől a filmtől. De úgy konkrétan semmit. Rosszat viszont annál többet: valahogy úgy képzeltem el, hogy a 12 év feletti nézőknél már súlyos agysejtpusztulással kell majd számolni és pluszban ezen felül orrba-szájba hipnotizálják majd a lurkókat, hogy "kérjetek legót szülinapra, névnapra, Húsvétra, Mikulásra, Karácsonyra, kárpótlásul, hogy megdöglött a hörcsögötök!". Aztán megjelentek az első kritikák. Pozitívak. Aztán még több. Még mindig pozitívak. Aztán még annál is több. Egy feltűnési viszketegségben szenvedő kretént leszámítva még mindig pozitívak. Mi a...?!

A Sundance kölyök ma már inkább Sundance nagypapi - eljárt az idő. Azóta megalapította és saját magáról el is nevezte a leghíresebb független filmes fesztivált, ami minden év januárjában kerül megrendezésre és aminek győztese jó eséllyel bekúszhat suttyomban az Oscar-jelöltek közé (pl.: A messzi dél vadjai, A hallgatás törvénye). Idén a Fruitvale Stationnek nem sikerült (annyira nem is bánom), de talán jövőre a Whiplash - amiről csak jót hallani, és ami rövidfilmként egy évvel korábban nyert már díjat - ott lesz majd a jelöltek közt...

Visszatekintve a tavalyi évre, úgy gondolom bátran kijelenthető, hogy elég erős volt a felhozatal coming of age (~felnövésről szóló) alkotásokból (hogy csak a két legjobbat említsem: Az első igazi nyár, illetve A nyár királyai). És bár szerintem ennek a műfajnak a kicsit vígjátékos, ifjúsági filmes beütés áll a legjobban, néha-néha elfér egy fajsúlyosabb darab is. A The Spectacular Now ezt az alternatívát kínálja az ilyen típusú filmekre szomjazó közönségnek.

Bár ez a film már 2011-es, mostanában csurdogál csak be a DVD-piacra, hiszen pár fesztiválszereplést leszámítva a világ csak tavaly nyáron ismerkedhetett meg vele. A műfaja egyébként nem csak színtiszta horror/thriller, hanem a receptet megbolondították egy kis komédiával is. Nem térdcsapkodóssal, nem kell Scary movie-szintű poénkodásra számítani, inkább csak egy görbe tükörre, amit ezek elé az ún. "home invasion" filmek elé állítottak a You're next készítői.

Ez a 10 Oscarra jelölt, de végül üres kézzel távozó modern western egyike a zsáner legjobbjainak. Coenék nagyot alkottak, nálam ez a film tőlük benne van a TOP3-ban (A Fargo és A nagy Lebowski mellett), igaz a teljes filmográfiájukkal még nem volt szerencsém megismerkedni, de a legtöbbön már azért túl vagyok. A western TOP50-es listám kedvéért újranéztem sokadszorra is és a magyar szinkront leszámítva továbbra sem tudok belekötni ebbe a remekműbe.

A film után elgondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha mindenki maradna a kaptafánál, ha mindenki azt csinálná, amihez ért: Justin Timberlake énekelne, Ben Affleck rendezne, én meg húznék vissza a laborba pipettázni, ahelyett hogy itt osztom az észt. De aztán rájöttem, hogy ez így bizony baromi unalmas lenne, szükség van a változatosságra, szükség van arra, hogy készüljenek néhanapján rossz filmek is, hiszen csak azok segítségével tudjuk értékelni a jókat, nem igaz?

Ezt a filmet tavaly bemutatták már nálunk a Titanic filmfesztiválon, de sajnos azon nem tudtam részt venni, bár a felhozatal sem volt túl erős szerintem - legalábbis a Cinefesthez viszonyítva. Mindenesetre már akkor megakadt a szemem az Ill Manorson, ám ahogy az lenni szokott, végül elsikkadt a dolog... De most végre sort kerítettem rá és egyáltalán nem bántam meg. Sőt! Szerintem egy kifejezetten erős atmoszférájú, low-budget krimi-dráma a Guy Ritchie filmekből is ismert londoni alvilág egy sokkal kevésbé vicces oldaláról.