Miután a Délidő nagy sikert aratott és nem mellesleg a Ben Wade és a farmer sem okozott csalódást, a neves westernrendező Howard Hawks úgy döntött, hogy ő is megcsinálja a saját verzióját. Visszatér egy kicsit a pozitívabb szemléletű westernekhez, persze kellően a maga (és John Wayne) látásmódjára szabott darabbal. Ez lett a Rio Bravo, amiben egy nyamvadt folyót sem látni, ellenben közeli rokonság mutatható ki közte és a fent említett két mestermű között.

Az egész világ egy nagy összeesküvés, minden apróság beleillik egy nagyobb, mindennél gonoszabb dologba, amit államok, vagy az azok felett álló hatalmi szervezetek fundáltak ki. Az emberek szeretnek hinni az összeesküvés-elméletekben, mert minden apró problémára a válaszadás látszatát nyújtja. Mindig van kit hibáztatni, mindig rá lehet fogni valami rajtunk kívül álló dologra a sikertelenségünk kulcsát és persze nincs ész érv, ami megdönthetné ezt a gondolatsort, mert minden vita, meggyőző erő beleillik magába az elméletbe is.

Menj a francba Mel Brooks! - Hangzik fel a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme nyitójelenetében a híres mondat a zabos falusiak szájából, akiknek a kreditek feltüntetése közben kilőtt tüzes íjak lángra lobbantották a viskóikat. No, hát az piskóta ún. meta-momentum ahhoz képest, amit a Fényes nyergekben produkáltak az alkotók. Brooks láthatóan nagyon szerette ezt a fajta poénforrást (utalás arra, hogy amit látunk az egy film és ezzel a szereplők is tisztában vannak), hiszen szinte minden vígjátékában megjelenik valamilyen formában.

A film nézése közben megkérdeztem asszonyt, hogy mit szólna, ha kiderülne rólam, hogy valójában sorozatgyilkos vagyok? Rögtön rávágta, hogy nem lepődne meg... Ahogy én sem lepődnék meg, ha kiderülne Elijah Woodról, hogy nincs minden rendben nála. Nem először bújik ugyanis pszichopata állat bőrébe: bár A jófiú című filmnél még nem ő, hanem Macaulay Culkin rosszalkodott, a Sin Cityben menő kis kerek lencséjű szemüvegben irtotta a jónépet. És akkor még nem is ejtettem szót arról, hogy milyen durván bepszichult egy nyamvadt gyűrű miatt...

Lee Van Cleef a sok mellékszerep és TVsorozat után a dollár-trilógia utolsó két részében végre igazán emlékezetes karaktereket alakíthatott. Sztár lett belőle és tulajdonképpen ekkor nyergelt át a klasszikusoktól a spagettiwesternekhez. Máshonnan megközelítve a dolgot: az olasz szerzők felfedezték maguknak karakteres rókaarcát és onnantól nem volt megállás: jó néhány emlékezetes italowesternben alakíthatott főszerepet, többek közt mai filmünkben is.

A norvégokban csordogáló viking vér arra sarkallt egy kutatót, hogy a merész elméletét a gyakorlatban is tesztelje... A történet sokaknak ismerős lehet (bár számomra sajnos nem volt az), mint kiderült Thor Heyerdahl és csapatának nem mindennapi kalandjáért a fater is oda volt gyerekkorában. Bezzeg nekem nem szólt róla! Pedig egy rohadtul érdekes utazás/kísérlet volt az, amit ez a 6 férfi véghezvitt: 101 napon keresztül hánykolódtak a Csendes-óceánon egy 1500 éve létezett technikával és alapanyagokból összeeszkábált tutajon...

Sok film készült már a vietnami háború borzalmairól és tulajdonképpen a Jákob lajtorjája is csak egy közülük. De talán mind közül ez a legegyedibb, amit eddig láttam. Kicsit eltartott, amíg dekódoltam, hiszen nem a szokásosnak mondható dramaturgiával dolgoztak és a fordulatokat sem nevezném hétköznapinak. Bár ez még nem feltétlenül utal a film minőségére, megnyugtatok mindenkit: a Jákob lajtorjája, még ha egy kicsit lassabb folyású is az átlagnál, mindenképpen megérdemli, hogy megnézzétek.

John Wayne karrierjének utolsó filmje (bár nem annak volt szánva), amivel méltó búcsút vett a hatlövetűtől, a nyergektől és a cowboykalaptól. A téma pedig mi más lehetne, mint a vadnyugat vége, ahol az egykor oly' rettegett pisztolyforgatónak szembe kell néznie az elmúlással és fel kell dolgoznia, hogy véget ért egy legendás korszak. Ahogy Wayne élete is szép lassan a végéhez közeledett, hiszen - ahogy A mesterlövész főhőse - ő is rákban szenvedett.

A Coen tesók a 80-as évek közepe óta benne vannak már a szakmában, szóval lassan 30 éve húzzák a filmes igát. Ez idő alatt voltak nagyon-nagyon jó szakaszaik, de néha-néha azért becsúszott egy-egy kevésbé ütős film (A nagy ugrás, Kegyetlen bánásmód, Betörő az albérlőm). Azonban a Nem vénnek való vidék óta folyamatosan a topon vannak szakmailag is: az Égető bizonyíték ugyan jelölést nem kapott, de minden filmjükkel Oscar-közelben tanyáznak. Nem kivétel ez alól a cannes-i nagydíjas Inside Llewyn Davis sem, noha...

Az első rész meglepő sikere után nem sokat teketóriáztak az alkotók, egy évvel később már a mozikba került a folytatás. Az üdítő kivételek egyike, amikor egy viszonylag hamar összedobott második részen nem érezni a kapkodást, a minőség éppen csak egy hangyaf*sznyival gyengébb, mint az örökbecsű előd esetében. Úgyhogy manapság illik egy lapon kezelni a kettőt, hiszen Trinity és Bambino két története együtt az igazi - én sem bírtam várni, egymás után abszolváltam mindkettőt újra.