De mit? Mit tud Maisie? Teszi fel a kíváncsi néző a jogos kérdést a film megtekintése előtt és őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs, hogy mi az, amit Maisie tud. Lehet, hogy én nem figyeltem eléggé. Vagy lehet, hogy a forgatókönyvírók nem foglalkoztak különösebben a film alapjául szolgáló könyv fő témájával, amit a wikipédiáról idéznék: "The story of the sensitive daughter of divorced, irresponsible parents" - Azaz az elvált, felelőtlen szülők érzékeny lányának története. A hangsúly az érzékenyen van.

Van egy kis zűr a magyar címeket illetően két Lee Van Cleef filmnél: az egyik mai bejegyzésem témája, a Számadás, amit az angol címe (The Big Gundown) miatt A nagy leszámolás címen is forgalomba hoztak idehaza. Ám az egy 6 évvel későbbi, szintén Cleef-western, a The Big Showdown címe is, emiatt aztán gyakran keverik a kettőt. Szóval ez a "Számadás" Sergio Sollima 1966-ban forgatott filmje - és ahogy azt mindenhonnan hallom, a kettő közül az igényesebb, jobb darab.

Tavaly került nálunk a mozikba ez a vígjáték, aminek minden jelenetéről messziről lerí, hogy francia alkotással van dolgunk. Magát az alaptörténetet éppenséggel nem mondanám elcsépeltnek, de sok poén, sok fordulat ismerős lehet azoknak, akik akár csak 5 hasonló kaliberű darabot láttak eddig egész életük során. Szóval egy viszonylag eredeti, de legalábbis nagy potenciállal bíró történetből, hasonlóan a hazai filmkészítési szokásokhoz, a franciáknál is sikerült egy hamar feledhető limonádét készíteni.

Angolul Face to face, magyarul talán Szemtől szembének fordítanám, csak az meg ugye Michael Mann méltán klasszikus akciófilmjének a címe... Minőségben ott azért nem tartunk. A Faccia a faccia elkövetője Sergio Sollima, a spagettiwestern három "Sergio"-ja közül a legkevésbé tehetséges - bár ő mindössze három filmet rendezett a zsánerben. A másik két Sergio természetesen Leone és Corbucci - ha valaki esetleg belehalt volna a kíváncsiságba...

A Last Vegas valahol félúton helyezkedik el két, manapság divatos hollywoodi móditól: a veterán színészeket egy látszólag utolsó haknira összetrombitáló akciószösszenetek (A feláldozhatók, Red és folytatásaik) és az önfeledt bulizásokat megörökítő tini- és esküvő körül játszódó vígjátékok (Másnaposok trilógia, Lánybúcsú, Képszakadás) sajátos keveréke a film, amiben a cinikus emberek csak annyit látnak, hogy 4 Oscar-díjas színészveterán csinál magából bohócot aprópénzért.

A "Beltway sniper attacks" nevű gyilkosságokról talán már sokan hallottak, de röviden összefoglalom: 2002-ben egy afroamerikai faszi (John Allen Muhammad), meg egy kiskorú jamaicai csávó (Lee Boyd Malvo) fogták magukat és egy puskával a csomagtartóban furikáztak pár városban és teljesen random emberekre lövöldöztek. Ezt megelőzően sem éltek szent életet, összesen 27 áldozatot szedtek, ezek közül 17-en meg is haltak. Az ok? Egy kis dzsihád, na meg az, hogy a random gyilkosságokkal elfedjék a valódi célpontot: John feleségét.

Kevin Costnernél kevés "amerikaibb" filmes akad, tán így hirtelen a német Roland Emmerichet tudnám mondani... A mostanában liamneesoni útra lépő Costner mindössze 3 filmet rendezett, de ezek átlag játékideje a három órát karcolja - a Fegyvertársak speciel a legrövidebb mind közül, hiszen alig lépi túl a 130 percet. Mondanám, hogy mesterhármast lőtt velük, de A jövő hírnöke sajnos erősen kilóg a sorból: már a Waterworldnél sem működött a posztapokaliptikus világ vs. Costner kombó...

Újabb független film tavalyról, méghozzá az egyik legjobban teljesítő mind közül. Oscar-jelölésre mondjuk így sem futotta, de benne volt a pakliban, hogy Brie Larson bekerüljön a legjobb női főszereplők közé, igaz az esélye halovány volt. És most függetlenül attól, hogy én nem értek egyet azzal, hogy be kellett volna kerülnie (top 10 legjobb női főszereplői alakításba sem fér nálam a mezőnyben), az Akadémia amúgy sem nagyon szeret olyan nagyon indie-ket jelölni, maximum egyet választanak lieblingükké és azt nyomatják kicsit meg. Idén a Nebraskára voksoltak...

A négyből a harmadik western, amit Clint Eastwood rendezett (a Bronco Billy nem ér). Sajnos a négyből a leggyengébb - ha így mondom, biza nem hangzik olyan jól. De ha felsorolom a maradék hármat, akkor talán sokan tisztában lesznek a minőséget jelölő léc magasságával: Fennsíkok csavargója, A törvényen kívüli Josey Wales és természetesen a Nincs bocsánat. Egytől egyig kötelező darabok, ellentétben a Fakó lovassal. Pedig ennél a filmnél sem hiányzott túl sok...

A miskolci Cinefesten bemutatták, de azóta semmi hír róla. Pontosabban szólva annyit tudni csak, hogy nem tervezik bemutatni idehaza, pedig 6 Oscar-jelölést tudhat magáénak, olyan csicska kategóriákban, mint a legjobb film, rendezés, forgatókönyv, férfi főszereplő, női mellékszereplő és a fényképezés... Utóbbi lehet egyébként az oka a forgalmazó bátortalanságának, lévén hogy a Nebraskát fekete-fehérben forgatták. Ne kérdezzétek, hogy miért - én nagyon kevés esetben tartom ezt indokoltnak (pl.: Sin City, vagy A némafilmes), legtöbbször irritáló álművészkedést érzek a háttérben (pl.: Frances Ha).