Matthew McConaughey egy durva 180°-os fordulatot vett a karrierjében. Szerencsére, eddig ugyanis a rossz irányba tartott. Sokan elmondták már, de én sem győzöm csodálni, ahogy egymás után szerepel, sőt, nem csak szerepel, hanem alakít is jobbnál jobb filmekben. De még a kevésbé jókban is ő az, aki megmenti a helyzetet. Érik neki az Oscar-díj, már tavaly is belefért volna egy jelölés, de idén már biztos: ő az első számú esélyese a díjnak, miután a Globe-ot és a SAG (Filmszínészek céhe) elismerését is bezsebelte.

Filmtörténelmi jelentőségű alkotásról van szó, ami persze inkább a németeknél és itt, Közép- és Kelet-Európában nagy dolog: ez volt Bud Spencer és Terence Hill első "pofozkodós" vígjátéka. 1970-et írunk, a páros már több filmben is szerepelt együtt, ezek túlnyomó többsége spagettiwestern volt, általában nem a komolyabb fajtából. Az áttörés azonban még váratott magára - egészen addig, amíg bemutatták Az ördög jobb és bal kezét. Már a zseniális nyitójelenetsor (ami a kreditek kiírása alatt megy) meggyőzhet minden kérkedőt, hogy nem mindennapi vígjátékkal lesz dolga.

Woody Allen legújabb filmjét már tavaly augusztusban bemutatták itthon, bár viszonylag hamar kikopott a moziműsorról, így nem csodálkoznék, ha egyeseknek fel sem tűnt, hogy játszották idehaza. Nem mintha erre a szomorú sorsra volna hívatott a new yorki mester legújabb munkája, hiszen a Blue Jasmine Allen utóbbi években meglehetősen hullámzó színvonalú filmes repertoárjában a magas minőségű tartományban helyezkedik el, valahol az Éjfélkor Párizsban és a Vicky Cristina Barcelona közt.

Tahó/tapló nagyapónak jobban örültem volna a magyar címadást illetően...

Bevallom, nekem az újdonság erejével hatott, hogy az Oscarra jelölt (és most A nő című filmmel megint csak reflektorfénybe kerülő), nem kicsit elvont filmjeiről ismert Spike Jonze keze is benne van ebben az egész Jackass-őrületben. Nem hittem volna, szóval amikor a film eleji krediteket olvastam, néztem egy jó nagyot - gondoltam, hogy talán csak névrokonok... De nem. A Rossz nagyapó "forgatókönyvén" rajta kívül még négyen dolgoztak, de gondolom mindenki sejti, hogy ennél a polgárpukkasztó Kész átverés shownál nem ezen van a hangsúly...

"Azt, hogy pár értelmiségi LSD és egyéb nyalánkságok hatása alatt kamerát ragad és filmet forgat, még nem nevezném filmművészetnek" - Lisztes

Mi a francot láttam én az imént? Te jó isten! Ez biza' egy nagyon elvont film. Nem tudom, hogy valaha is fel lehet-e rá lelkiekben készülni... Arra, ami vár rád, miközben nézed. Arra a durva két órára, amit még az ellenségeimnek sem kívánnék. Sosem rajongtam és ez'tán sem fogok rajongani az efféle agymenésekért, mert hazugnak, üresnek tartom őket. Ahogy üresnek tartottam - csak hogy egy viszonylag friss és ismert példával éljek - a Csak Isten bocsáthat meg című Refn filmet is.

Ritkán látni ilyen erős színészgárdát egy filmben: még az apróbb szerepekre is nagy neveket szerződtettek, pedig egyáltalán nem igényli Ewan McGregor színészi kvalitásait a Julia Roberts által játszott nő néha-néha megszólaló férjének karaktere. De ahogy nemrég az Éhezők viadala: Futótűz című filmet rendező Francis Lawrence is lenyilatkozta legutóbbi filmje kapcsán: "If you can have Philip Seymour Hoffman, get Philip Seymour Hoffman!" - Ez ilyen egyszerű.

Ismét egy elcseszett magyar címmel van dolgunk, pedig mindez egy igazán impozáns spagettiwesternt takar. Az eredeti "Compañeros" jelentése cimborák, bajtársak, ami tökéletes egy, a mexikói forradalom témáját feldolgozó filmhez. Hogy mi köze van mindehhez a "kincskereséshez"? Talán a fordító azt az örök érvényű igazságot próbálta beleszuszakolni a címbe, miszerint "Aki barátot talál, kincset talál". Mindenesetre eléggé félrevezető elnevezés, nem sokon múlt, hogy skippeljem és inkább valami mást válasszak a westernek végeláthatatlan repertoárjából.

Ismét egy film, amit 100 éven belül valószínűleg bemutatnak majd nálunk, de nekem nincs kedvem annyit várni. Ismét egy film, ami simán megérdemli a figyelmet. Hogy ez miért nem talál itthon forgalmazót? Pedig még a témája is globális, kis túlzással a hazai viszonyokra is rá lehetne húzni. Hiszen a Disconnect a szájber-világról szól. Cyberbullying (elektronikus zaklatás), cyberprostitúció és cyber... izé... az, amikor lenyúlják az adataidat, meg a bankszámlaszámodat és jól bevásárolnak a félretett pénzedből.

Azt hiszem, hogy Sergio Corbuccit egy valamire való Bud Spencer - Terence Hill rajongónak nem kell bemutatni - ahogy egy valamire való spagettiwestern rajongónak sem. A Django megvan? Oké. Kétségkívül a legerősebb éve volt az olasz mesternek 1968, amikor két időt álló darabot is összehozott: A halál csöndjéről már áradoztam egy sort, miután láttam teljesen beleszerelmesedtem, most pedig A zsoldosról is egy hasonlóan pozitív vélemény fog következni, még ha nem is tartom olyan zseniálisnak, mint az előbbit.

Lisztes megszívlelendő jó tanácsa családos embereknek, innen a partvonalról: Vasárnap délelőtt, amikor az egész família együtt van, még ebben a rohanó világban is szánni kell időt egy kis közös programra a kölykökkel. Begubózni a kanapén a TV elé, forró csokit, vagy valami hasonlóan kemény kalóriabombát szlopálni és berakni egy jó kis családi filmet, amin kicsik és nagyok is egyaránt jól szórakoznak. Szóval miután A Rémálom az Elm utcában és a Péntek 13 filmek is elfogytak, szívből tudom ajánlani az Úton hazafelét.