A Paranormal activity filmek amilyen rosszak, olyan népszerűek is, így aztán cseppet sem meglepő, ha sok vicces (vagy magát annak tartó) ember gondolja úgy Hollywoodban, hogy ezt a sikert meg kellene lovagolni. A tavalyi év első felében 2 profán paródia is befutott az USÁba: az egyik egy egykor népszerű sorozat, a Scary movie 5. része, a másik pedig épp az előző (most már) pentalógia egyik atyjának, Marlon Wayansnek a legújabb agymenése, mai bejegyzésem témája.

No, hát ez a nap is eljött. Fény derül a nagy titokra, vagyis arra, hogy mi az a 10 nóta, amiért áldom azokat, akik kitalálták, de még inkább azokat, akik csúcsra járatták a western műfaját. Akiknek köszönhetően ennyi remek dúdolgatni való született az évek során. Most is meg kell említenem az utánozhatatlan Ennio Morriconét, aki nélkül ez a zsáner nem ragyogna olyan fényesen. Mert valljuk be, zene nélkül ezek a filmek sem lennének az igaziak. Próbáld végignézni hang nélkül A jó, a rossz és a csúfban azt, amikor Tuco futkározik a temetőben. Mint valami idióta... Vagy az ezt követő legendás hármas párbajt - hiába a nagyszerű vágások és beállítások, zene nélkül elvész a jelenetből a feszültség.

Ha valaki megkérdezné, hogy melyik az a zsáner, amivel az animációs technikákat valószínűsíthetően nem tanácsos keverni, valószínűleg azt válaszolnám, hogy a western. Elsőre persze a horror jut az eszébe az embernek, de tulajdonképpen a Tim Burton és társai Bt. egész életművét felhozhatnám ellenpéldának. A háborús filmeket és a sci-fit a felkelő nap országában szokták animálva leszállítani, a többi műfaj pedig talán nem áll annyira távol, nem annyira "férfias", hogy ne lehessen elképzelni gyerekeknek szánt változatot belőle.

Sophia Coppola Lopom a sztáromja mellett a Csajok szabadon volt a tavalyi másik olyan komoly(nak szánt) film, amit aktualitása miatt az átlagosnál kicsit nagyobb figyelem kísért. De végül egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Legnagyobb bánatunkra - teszem is hozzá gyorsan. Mert igenis jó lett volna, ha születik legalább egy olyan film, ami hihető és egyben szórakoztató képet fest a mai tinédzsertársadalomról, ami képes bemutatni és kritizálni is azt.

Kicsit mérges vagyok. De inkább csalódott. Sok tekintetben megelőzte a korát ez a sci-fi, ugyanakkor ennek ellenére egy hatalmas lufinak érzem. Egy zseniális high concept-re épülő, azt egész estés filmhez méltóan megtölteni mégsem tudó alkotás, amiben kb. egy rövidfilmre elegendő történet van, minden más csak időhúzás. Komolyan azt kell bámulnom 20 percen keresztül a "Westworld" című filmben, ahogy a középkori díszletek közt mászkál egy random szereplő?

A Másnaposok sikerén felbuzdulva ránk szabadítottak jó néhány esküvő körül játszódó és bebaszcsizós vígjátékot. Hát mert ugye ebben pénz van. Most egyenesen az imént említett kultfilm alkotóitól érkezett meg a Képszakadás című vígjátéknak szánt cseppet sem vicces hulladék, ami az amerikaiak életének egyik másik fontos eseményéről, a nagykorúság eléréséről, illetve hát annak megünnepléséről szól.

Bár a westernt, mint zsánert inkább helyhez és a korhoz kötik (a vadnyugat, esetleg Mexikó az 1800-as évek második felében, illetve az 1900-as évek elején), akad néhány olyan film, ami bár nem felel meg valamelyik feltételnek, mégis ebbe a műfajba soroljuk. Ez még rendben is volna, csak a Red Hill konkrétan egyik feltételnek sem tesz eleget, aztán mégis "westernebb" sok másik westernnél. A film sztorija ugyanis napjaink Ausztráliájában játszódik...

Klasszikus jövőkép, cseppet sem klasszikus helyzet. 2031-ben járunk. Az egész világ fagyos. De nagyon. Az okok? Természetesen a globális felmelegedés, persze csak közvetetten. Természetesen az ember, méghozzá közvetlenül. Szeretünk istent játszani, szeretjük a kedvünkre alakítani környezetünket. Vagyis csak szeretnénk, hiszen lóf*szt nem tudunk még mindig a világról, így a túlzott önbizalom könnyen a visszájára sülhet el. És Murphytől tudjuk, hogy ha valami megtörténhet, az meg is fog.

Tovább folytatódik az összeállításom azokból a fülemnek nagyon kedves zenékből, amelyek a western zsánerének népes táborát alkotó filmek valamelyikében csendültek fel. Újra el kell mondanom, hogy igyekeztem a lehető legváltozatosabban összeállítani a listát, de természetesen a műfaj nagy királya, egy bizonyos Ennio Morricone kiemelkedik bármely más zeneszerző közül, így bizony továbbra is meggyőző fölényt produkálva fognak szerepelni a művei ebben a felsorolásban is. De mit tehet az egyszerű blogger, mikor magasan ő szállította a legjobb szerzeményeket?

Dokumentumfilmekkel még úgysem foglalkoztam sokat itt a blogon (a Szerelempatak volt az egyetlen), pedig az Oscar-díjas Kon-Tikit is megnéztem, de az élményt inkább a tavalyelőtt készült megegyező című, Oscarra jelölt egész estés filmről szóló kritikámba szőttem bele. De sajnos a The Imposter történetéből egyelőre nem készült még ilyen változat, pedig a sztori adja magát, annyira abszurd. A doku készítői egyébként megpróbálkoztak néhány játékfilmes elemmel, de ezek megmaradtak az interjúk szövege alatti illusztráció szintjén.