Kis nagy ember létezett. Igaz egy indián volt és ez a sztori tulajdonképpen nem az eredeti, hanem egy kitalált "Kis nagy emberről" szól. Akárcsak a Farkasokkal táncolónál (amivel egyébként ez a mozi a leginkább rokonítható), itt is egy indiánnevet választottak ki filmcím gyanánt, amit egy fehér ember kapott az őt befogadó törzstől. Azonban Kevin Costner sok Oscar-díjas klasszikusára még 20 évet kellett várni, Arthur Penn westernje ugyanis 1970-ben készült el, a "revizionista" westernek egyik első képviselőjeként.

Majd' 10 évet kellett várni, de végül elkészült. Már az első filmben sem bíztak túlságosan a stúdió fejesei, mégis szépen hozott a konyhára. Ugyanez igaz a második részre, ami már lényegesen nagyobb büdzséből készült ugyan, de ezzel párhuzamosan a mozikban is jobban szerepelt. Az idő közben magát kultfilmmé kinövő első rész magasra tette a lécet, de szerintem a folytatás nem a limbózást, hanem a magasugrást választotta: jobban sikerült, mint az elődje.

Cheyenne alkony címen is ismert, de én maradnék az eredeti cím (Soldier Blue) tükörfordításánál. Amikor belekezdtem a western zsáner (szerintem) legjobbjait felvonultató toplistám készítésébe, pontosan az ilyen filmek felfedezése reményében vágtam bele a kutatásba. Mert bár ízig-vérig amerikai műfaj, idehaza is nagy népszerűségnek örvend és épp nehéz olyat mondani a témában, amit kevesen ismernek, pedig nem ártana, ha ez megváltozna...

Idén 10 éve, hogy bemutatták ezt az azóta is elképesztő népszerűségnek örvendő vígjátékot. Bár jobbára a tengerentúlon szeretik az igaz, de azért idehaza is akadnak mindenre elszánt fanok, akik 193. alkalommal is képesek végignézni és visítva röhögni rajta. Én magam ugyan nem tartozok közéjük, de az tény, hogy másodszorra is nagyon élveztem a filmet, annak minden bárgyú poénjával és a magyar változat összes furcsaságával együtt is. Mert bár sokat ront a végeredményen, még így is jókat lehet rajta röhögni.

John Ford rendezőről azt nem lehet kijelenteni, hogy filmográfiája bővelkedne az indiánbarát alkotásokban. Kifejezetten cudarul bánt filmjeiben a rézbőrűekkel, arctalan ellenségként (pl.: a Hatosfogatban), vagy arccal rendelkező, de kifejezetten gonosz szándéktól vezérelt barbárokként (pl.: Az üldözőkben) ábrázolta a legtöbbször őket. Utolsó előtti rendezésében azonban kicsit megelőzve korát az indiánok egy másik, a valósághoz lényegesen közelebb álló arcát is megörökítette a gyöngyvászon számára.

Szeretem a westernt. Tetszik a stílus, a hangulat, a képi világ és természetesen a bennük hallható muzsikák is. Nem tagadom, Ennio Morricone nagy hatással volt rám, neki köszönhetően elég gyakran szól a laptopom hangszóróján valami jó kis aláfestő zene, ami eredetileg egy filmben csendült fel. Ebben a három részre bontott 30-as listában is elég sokszor elő fog kerülni a neve, pedig igyekeztem "vakon" válogatni. Valami olyasmit kell elképzelni, hogy miután láttam egy adott filmet, megállapítottam, hogy mennyire jó zenéje volt, majd amikor utánanéztem, hogy ki szerezte, természetesen csomószor az olasz mester neve jelent meg előttem. De azért szerencsére a diverzitást növelendő, akad szép számmal más szerzők munkájából is...

Hogyan rohanj a veszTEDbe? - Teszi fel a kérdést a magyar címe az A Million Ways to Die in the West néven futó legújabb Seth MacFarlane vígjátéknak, sok jó ízlésű embert sodorva agyvérzés közeli állapotba. Szó szerint fordítva egyébként így hangozna: Millió módon meghalni a vadnyugaton - és bár ez sem lenne sok ember szíve csücske, valószínűleg kevesebben majréznának a dolog miatt. Mondjuk ha igazán szemetek akartak volna lenni, akkor megbolondították volna még ezt a szójátékot egy kis w-vel ("wesTEDbe"), mert úgy az igazi...

John Wayne szerint ezzel a filmmel pusztították el a vadnyugat mítoszát. 1969-et írunk, amikor Sam Peckinpah rendező leforgatja minden idők egyik legbrutálisabb westernjét, A vad bandát. A forgatás elhúzódott, a büdzsét majdnem a duplájára kellett emelni, nem volt elég kosztüm a statisztáknak és a tetejébe még az eredeti változatnak a legdurvább, "X" besorolást akarták adni Amerikában, amit ugyan később, némi vágás után módosítottak "R"-re. A rendezői változat később azért még megkapta a jól megérdemelt NC-17-esét...

Javítsatok ki, ha tévedek, de inkább a vádlottakról szokás elnevezni a pereket, nem az ügyvédekről, nem igaz? Mert ugyebár Cate McCall a film főhősnője, az ügyvédnő, aki megpróbálja rendbe tenni az életét. Ezzel szemben a magyar cím valami egész mást sugall. Ha már nem tudták visszaadni az angol cím kétértelműségét, akkor legalább fordítsák le helyesen ("The Trials of Cate McCall" - a "trial" jelenthet pert és megpróbáltatást is, a többesszámba helyezéséből arra következtetek, hogy az író-rendező mindkettőre utalni kíván).

Sam Peckinpah! Ismét csalódtam benned. Azt követően, hogy megrendezted minden idők egyik legjobb westernfilmjét, hogy voltál képes ennyire mellényúlni? Pedig minden adott volt egy újabb klasszikushoz: egy egyszerű, könnyen követhető koncepcióra felhúzott sztori, két ismert színésszel a főszerepben és egy zseniális zeneszerző, aki mellesleg a világ egyik legismertebb számát is ehhez a filmhez készítette el. Te meg voltál olyan ostoba, hogy kihagytad a ziccereket.