"Monroe Hutchen már 10 éve legyőzhetetlen. De a Sweetwaterbe új rab érkezik" - Több, mint 10 éve, hogy nálunk bemutatták ezt a filmet, de valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a mai napig emlékszek erre az előzetesben elhangzott sorra. Fogalmam sincs, hogy miért, mert a trailer nem volt nagy szám, maga a film sem hagyott bennem mély nyomokat - konkrétan arra emlékeztem csak, hogy ki nyert, meg hogy Snipes karaktere folyton fogpiszkálóval szórakozott...
Miközben a 80-as évek akciófilmes stílusa a reneszánszát éri Stallonénak hála, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino az exploitation filmekként összefoglalt, egy bizonyos műfaj népszerűségi hullámát meglovagoló gagyi, alacsony művészeti értékű produkciókat idézte fel nagy sikerrel a Grindhouse című duplamoziban. Utóbbi ötlete nyomán 4 (Kanada egyes részein 5) kamu előzetest is készítettek a vetítések elé, hogy kicsit megidézzék az akkori B- (vagy inkább Zs-) kategóriás mozik hangulatát.
Sok filmet készítettek már, aminek a témája egy börtönből való szökés volt, így talán első blikkre nem várhatnánk túl sokat "egy újabb" ilyen darabtól. Ami a Menekülőket megkülönbözteti a többi hasonszőrű produkciótól, az az, hogy az utolsó percekben csavarnak egy nagyot a dolgon és teljesen más megvilágításba helyezik az addig látottakat. Ez pedig sokat dob az összképen és a szép lassan hihetetlenbe átmenő sztorinak is új értelmet ad. No de nem akarok spoilerezni...
A Börtönpalotát, ha egy mondatban akarnám jellemezni, az Éjféli expressz jól nevelt kishúgaként hivatkoznék rá. Egy nem túl tehetséges, leginkább női főhősökkel dolgozó rendező utolsó mozis munkája, ezzel a filmmel váltotta meg a jegyét a tv sorozat gyártás véget nem érő világába. De persze nem akarom én ezt a filmet a sárba tiporni, de ha nem tudnám, hogy Jonathan Kaplan rendező itt már 52 éves volt, azt hihetném, hogy mindez egy kezdő direktor szárnypróbálgatása pár szintén a karrierje elején álló színésznővel.
Steve Buscemit mindenki ismeri (legalábbis mindenki felismeri, ha a neve esetleg nem is ugrik be), de azt talán nem mindenki tudja róla, hogy a Gengszterkorzó sztárja néhanapján ír és rendez is. Az ő nevéhez fűződik (igaz csak rendezőként) az Állati kiképzés is, ami talán kicsit félrevezető cím, lévén koránt sem annyira "állati" és brutális a filmben felvázolt börtönélet, mint ahogy azt sejtetik. No nem mintha ez probléma lenne, csak nem ártott ezt tisztázni, nehogy fals elvárásokkal üljünk neki, mint ahogy azt én tettem.
Gene Wilder és Richard Pryor legalább annyira összenőtt párost alkottak, mint Jack Lemmon és Walter Matthau, vagy Bud Spencer és Terence Hill. Pedig mindössze 5 közös filmjük volt és ebbe a Fényes nyergeket nem is igazán illik beleszámolni, mert igazából csak a Dutyi dili és a Vaklárma az a két alkotás, ami miatt örökre egybeforrt ez a két név. Nos, 33 év távlatából azt kell mondjam, hogy előbbit újranézve nem tartottam túlságosan viccesnek - de nyilván bennem van a hiba.
A filmet igaz történések ihlették, méghozzá egy életrajzi regény alapján készítette el a forgatókönyvet maga Tim Robbins. Az a Tim Robbins, akit legtöbben színészként ismerünk a 90-es évek derekán egy családi vállalkozásba fogott és filmre adaptálta Helen Prejean nővér könyvét, aminek eredeti címe Dead Man Walking, azaz az én béna fordításomban "Halott ember sétál", ami egy szleng a halálsoron: azokat az elítélteket nevezik így, akiket az utolsó útjukra, a kivégzésükre kísérnek. Találó.
Meglepően (számomra mindenképp) kedvező kritikákat kapott Ron Howard Forma 1-es eposza, így mihamarabb szerettem volna pótolni, amire az idei moziünnep kiváló lehetőséget biztosított. Egyrészt relatíve olcsó jegyáraknál (490 Ft-nak azért jobban örülne az ember) megnő a mozizási kedv, másrészt pedig a rendezvény köré szervezett plusz programok egyikét (szinkron vs felirat vita) pont ennek a filmnek az egyik MOM Parkos vetítésére helyezték, így az indok is megvolt hozzá, hogy az asszonyt is elrángassam.
Richard Curtis az angol romantikus komédiák koronázatlan királya. Pont. Ő csinálta ebben a műfajban az utóbbi 2 évtized messze legemlékezetesebb darabjait (igaz javarészt íróként) és most eljött a pillanat, amikor visszavonul a rendezéstől. Utoljára még összehozta munkássága talán eddigi legszemélyesebb és legmeghatóbb darabját, szóval mondhatjuk, hogy rendezői karrierjét egy tökéletes filmmel zárta le. Ami egyfelől örvendetes, másfelől viszont szomorú, hiszen a jóból sosem elég...
1970-et írunk, amikor kijött ez a western, de igazából mégsem western, vígjáték, de valójában annyira nem is vígjáték... egy érdekes keveréke a drámának és akciónak és egy érdekes kihívás nekem is, mert napok óta agyalok, hogy mit is lehetne írni róla. Pedig egyáltalán nem különleges, vagy egyedi film, láttam már sok hasonlót. Valószínűleg pont emiatt nem is tudom igazán megfogni azokat az apróságokat, amikből össze tudok állítani egy épkézláb kritikát, de azért megpróbálom :)
