Mostanában egyre több igényes ifjúsági filmmel találkozni és ez bizony jó dolog. A nyár királyai a Cinefest után nemsokára szerte az országban moziforgalmazásba kerül, miközben mai filmünk azt kikerülve, DVD-n landol kicsinyke hazánkban. Pedig a vígjáték idehaza kelendő mozis portéka, Steve Carell vagy talán még Sam Rockwell neve is jól mutatna a plakáton, de a forgalmazó nem mert kockáztatni. Miközben meg rengeteg igénytelen darab is megfordul a vetítőtermekben...
Ez az a film, aminek Eric Bana a hírnevét köszönheti - mert hát ő is elindult valahonnan. 2000-et írtunk, amikor kijött a Chopper, a címszereplő valódi személy önéletrajzi ihletésű bestsellerét véve alapul az új-zélandi Andrew Dominic. Nem sok filmet jegyez rendezőként, konkrétan hármat, de az Ölni kíméletesen című legfrissebb munkájáról, amit Brad Pittel közösen jegyez már született bejegyzés a blogomon pár hónappal korábban. A Chopper minőségben nem sokban tér el tőle.
Adam Sandlert egykoron nagyon kedveltem. Fiatalon találkoztam a filmjeivel (bár néhány "klasszikusát" a mai napig nem láttam) és alapvetően tetszettek a "szomszéd kedves haversrác" karakterek, amiket megformált. Sokáig azt hittem, hogy felnőttem és amiatt lett hányingerem a Jack és Jill-féle borzalmaitól, de a régebbi vígjátékait újranézve, habár látom az egyértelmű "hibáit", továbbra is nagy élvezettel falom. És hogy miért hoztam fel mindezt? Mert a hanyatló tendencia szerintem pont ennél a filmnél kezdődött.
Azért az meglehetősen ritka jelenség, hogy amerikai filmnek (Hajrá, fegyencváros!) Európában elkészítik a remakejét, itt most mégis erről van szó. Ráadásul mindezt Angliában követték el, szóval még csak a nyelvi problémákra sem lehet ráfogni a dolgot. A háttérben nyilván az áll, hogy az újvilágban oly' népszerű amerikai futball mifelénk annyira nem menő, igaz ugyan, hogy az angolok rögbiznek, de azért az még sem teljesen ugyanaz. Ellenben a klasszikus futball, amit a tengerentúlon "soccer"-nek neveznek, még ha nem is megy minden országnak (khm, 8-1), töretlen népszerűségnek örvend.
Yep. Bizony ezen a címen fut a The longest yard című 1974-es film szeretett hazánkban. A film, ami azóta már két feldolgozást is megélt: először az angolok gondolták úgy 2001-ben, hogy megéri ezt az amerikai futballos sztorit európai futballosra átírni, másodszor pedig maga Adam Sandler látta úgy, hogy ideális testalkata van a főszerepre (mint profi exfutballsztár) és elférne a dialógusokban pár "klasszikus" poénja. Nem mintha ez az eredeti nem lenne vicces, lévén részben ez is vígjáték.
Nyár óta tartó kutatómunkámnak szüretelem épp a gyümölcsét. Akkor határoztam el ugyanis, hogy a közelgő Szupercella kapcsán csinálok egy ilyen toplistát. Akkor még mindössze 10 filmben gondolkoztam, de egyre inkább beleástam magam a témába, szóval így lett előbb 30, aztán 50, végül még csak nem is ez lett a végleges szám, mivel készült egy bónusz cikk is, valamint, mint azt majd alant is láthatjátok, előfordulhat, hogy egy-egy 10-es listán nem is 10, hanem annál több film is szerepel.
A film rendezőjének, Hector Babenconak egy későbbi munkáját, a Carandiru - Börtönlázadást már korábban kiveséztem a blogon és most egészen 1985-ig nyúlok vissza, amikor elkészült ez a két fontos Oscar-történeti mérföldkőhöz is köthető alkotás. A Pókasszony csókja volt az első független produkció, amit jelöltek a legjobb filmre. Tudom, hogy ettől azért nem esik hasra az olvasó, de fontosnak tartottam megemlíteni, mert nem csak a díszleteken látszik a szerényebb (független filmes) költségvetés: a két főszereplő, Raul Julia és William Hurt például ingyen dolgozott, csak a repülőjegyüket és a hotelszámlájukat állták a készítők.
Avagy SUBi-DUBi yeah! A Filmünnep alatt a számos program közül én ezt a beszélgetést választottam, amit a Vox Mozimagazin főszerkesztő-helyettese, Tóth Csaba moderált. Három hazai forgalmazó képviselői, a "Vissza a feliratos filmeket a mozikba" petíció elindítója, Erdélyi Tamás, valamint a csekély számú nézősereg vettek részt a kb. 1 óra hosszan tartó eseményen, amit igazából a helyzet egyértelműsége miatt én nem is tekintenék vitának (ez lesz itt most kifejtve). Ezért a végén már a felek csak önmagukat ismételték újra meg újra, de nem baj, mert így legalább jól megjegyeztem.
A rajongók legnagyobb örömére trilógiává kerekített sztoriban ismét emelik a tétet és nem egy szimpla bunyót és az azt megelőző felkészülést és farokméregetést mutatják be, hanem egy egész, nemzetközi méreteket öltő börtönviadalt. Ehhez természetesen újból át kellett helyezni a színhelyet egy más országba, ami jelen esetben Bulgáriát jelenti, de voltam olyan szemfüles és kiszúrtam, hogy bizony elég sok jelenetet forgattak szeretett hazánkban is, elég a filmben feltűnő kocsik rendszámtábláját figyelni.
Az első rész fogadtatása után (20 millás költségvetésből 12-őt termelt vissza az USÁban) az alkotók számára valószínűleg világossá vált, hogy bár igény mutatkozik ezekre a típusú filmekre (börtönbunyó), a mozikban halálra vannak ítélve. Ellenben visszavágott költségvetéssel, valódi harcosokkal, mintsem színészekkel DVD-film minőségben összerakva lehet ebből az egyszerű koncepcióból még kifacsarni kellő mennyiségű zöldhasút. De a nagy nevekről le kell mondani.
