A film, amire rohadtul haragudnom kellene és mégsem tudok. Sőt, ahogy múlik az idő a megtekintése óta, annál inkább azt érzem, hogy ez bizony egy rohadt jó dráma volt. A dán Dogma95 mozgalom 10. évfordulójára készült darabban, Lars von Tierék szabályrendszerét nagyjából betartva egy női fegyházba helyezték a lassan csordogáló cselekményt. Ami először talán kicsit kimértnek hatott, de rá kellett jönnöm, hogy csak így volt képest igazán nagyot ütni. És engem ráadásul el is talált.
A tengerentúlon tonnaszámra mérik a legendás bokszolókat (fogalmam sincs, hogyan lehet belőlük ennyi), így viszonylag gyakran készül életrajzi film is az életútjukból. Rubin 'Hurrikán' Carter sem kerülhette hát el a sorsát: de ő valójában nem sportemberként érdekes, hanem ártatlanul elítélt, szegény sorból származó, de kikupálódott feketeként. És mint ilyen, története kiváló alibiként szolgálhat egy kb. 2,5 órás rasszizmus ellenes reklámfilmhez, amit életrajzi drámának álcáztak.
Az a jó a skandináv filmek többségében, hogy éghajlati elhelyezkedésükből adódóan a legtöbb sztori hidegben játszódik. És ezt a hideget elképesztően ügyesen képesek "átsugározni" a vászonról, így legyen bármennyire nagy kánikula, egy jól sikerült norvég vagy svéd film nézése közben bizony észrevétlenül elkezd egy kicsit fázni az ember. Ez az atmoszféra nem csak a krimikhez (Millenium trilógia, eredeti Álmatlanság) kiváló, hanem a kegyetlen sorsokat bemutató emberi drámákhoz is.
Amikor először hallottam a filmről, felcsillant a szemem: egy gengszterfilm Robert de Niroval, Tommy Lee Jonesszal Luc Besson rendezésében (a Leon, a profit imádom), Martin Scorcese produceri felügyelete alatt. Ebből rossz nem sülhet ki, gondoltam magamban. A cím is kellően hangzatos volt: akkor még Malavita-ként volt feltüntetve az imdb-n, de sajnos ezt később megváltoztatták és a semmitmondó "The Family" lett belőle. Ezzel párhuzamosan pedig az első előzetes is megjelent...
Csalódás. Lehet, hogy ez az egy szó elég lenne ehhez a filmhez kritika gyanánt, de azért kifejtem. Na jó, kicsit igazságtalan vagyok, mert illene megvárnom ezen sorok megírásával az első éjszakámat, hátha reggelre összehugyozom magam és megváltozik a véleményem. Mert jelen állás szerint az van, hogy az év legfélelmetesebbnek mondott horrorfilmje egy cseppet sem volt az. És ezt nem rajkodásból írom, egyszerűen én egy kicsit sem paráztam rajta.
Hol van még az Oscar... Sehol. Majdnem fél év van még hátra a legrangosabb filmes díjkiosztóig, mégis úgy gondoltam, hogy mivel már szépen lassan kezdenek körvonalazódni a dolgok, összeszedtem 15 olyan férfiút, akik nagy eséllyel pályáznak az aranyszoborra. Igen, legjobb esetben is csak a cikkben szereplő nevek 33%-a lesz ott a végső listán január végén, sok filmet még be sem mutattak, de azért megpróbálkozok egy kis tippelgetősdivel, abból nagy baj nem lehet. A cikk megírásának pillanatában mindössze egyetlen egy alakítást láttam a felsorolásból (az sem tetszett túlságosan, de ez most irreleváns), mindössze szóbeszédekre és más, nálamnál ehhez sokkal jobban értő emberek véleményeire hagyatkoztam. Meg azért van benne egy kis személyes fűszerezés is és a sorrend is teljesen random. Íme hát a lista:
Vagy "Rossz fiúk", ahogy azt a szinkronizált verzióban is bemondják az elején (tükörfordítva az eredetit). Az imdb szerint azonban ez a jelenleg használt magyar címe, így én is ennél maradok. És nem, ez nem a Super size me előzménye pár túlsúlyos amcsi mekizabáló kisgyerekkel, hanem egy kegyetlen történet a 80-as évek amerikai nagyvárosaiban felnövő tinédzsergenerációról. Drogdílerkedés, erőszakos lopások és nemi erőszak - mindezt középiskolásként... Hát, már akkor sem volt egyszerű az élet.
Az Elítéltben a legtöbb ember rémálmával találkozhatunk: főhősünknek börtönbe kell vonulnia önvédelemből elkövetett gyilkosság miatt. Rögtön ez az első pár perc komoly kérdéskört pedzeget. Meddig mehetünk el a saját és családunk védelme érdekében, elvárható-e az egyszerű embertől, hogy megfontoltan, higgadtan cselekedjen, amikor épp valami idegen mászkál éjjel a házában, a frászt hozva a feleségére, de legfőképp a pár éves kisfiára? Vajon ilyen esetben a telefonért vagy a baseball ütőért kell nyúlni?
Érdekes szórakozás megismerkedni a 70-es, 80-as, 90-es évek filmjeiben ábrázolt jövőképekkel, mert egyrészt vicces, másrészt elgondolkodtató is egyben. Vannak egészen szürreális látomások is, de akad köztük olyan, ami egész jól betalált - például biztos vagyok benne, hogy már csak két évet kell várnunk a lebegő gördeszkára és az önbefűzős cipőre... Szerencsénkre azonban James Cameron és mai filmünk rendezője, John Carpenter is mellélőtt: az atomháború is elmaradt és a 80-as évekbeli punkok sem szaladgálnak csoportosan az utcán éjszakánként.
Billy Wilder klasszikusát már régebben kinéztem magamnak, de örülök, hogy eddig vártam vele, hiszen a miskolci Cinefesten lehetőségem volt rá, hogy moziban nézzem meg minden idők egyik legjobb romantikus komédiáját. És nem is kellett csalatkoznom, a vasárnap abszolvált 3 darab közül, de amúgy az egész fesztivál alatt is ez volt a legjobb film, amivel találkoztam. Persze, akár csak a jó bor, az idén 53 éves alkotás sokat nemesedett már és ordas hiba lenne komoly szándékkal is összehasonlítani minőségben a friss felhozatallal.
