A Bilincs nézése közben egy tök jó játékot lehet játszani: "Szúrd ki Nicolas Cage-et a tömegben" a címe. Mert bizony az egyik leghíresebb Coppola ebben a filmben "játszott" először, bár azt azért túlzás lenne állítani, hogy színészkedett, mindössze statiszta volt. Kiguvadt szemekkel bámultam hát a filmet és úgy hiszem, hogy sikerrel jártam: van egy jelenet, amikor a rabok sorba állnak az étkezdénél és plusz pénzért szendvicseket osztanak... Na, ott mintha láttam volna 1 másodperc erejéig az akkor még csak 15 éves Nickyt.

Első megnézésekor még annak ellenére is meg tudott lepni a film, hogy előtte azért utánaolvastam és fel voltam készülve egy "nem szokványos" filmélményre. A szívembe ugyan nem zártam, de nem könyveltem el rossz alkotásként, inkább az "érdekes" szó illene rá a legjobban. Most kötelességtudatból újra néztem (börtönös filmekből készítek toplistát) és talán még egy fokkal jobban is tetszett... Most már azért túl vagyok egy Drive-on és egy Csak Isten bocsáthat meg-en, szóval helyén tudom kezelni a rendező szokatlan stílusát.

Burt Lancestert pályafutásának egyik legemlékezetesebb szerepében láthatjuk ebben a filmben, ami 1963-ban Oscar-jelölést ért az ekkor már hatalmas sztárnak számító színésznek (jó, igazából már az első filmjével, a Gyilkosokkal sztárrá vált). Ebben a moziban Burt egy valódi személy, a híres Robert Franklin Stroud nevű rab bőrébe bújik. A "Madárember"-nek nevezett többszörös gyilkos a film készítésekor még életben volt, egy évvel később, pont Kennedy elnök meggyilkolása előtt egy nappal jött érte a halál.

Mindig is csodáltam a gyurmafilmek készítőit, hiszen rengeteg munka árán lehet csak egy ilyen animációt szépen kivitelezni. Minden egyes képkockát külön-külön lefilmezni, miközben egy kicsit változtatnak a figurákon minden alkalommal... 24 ilyen kockából lesz aztán egyetlen másodpercnyi anyag (valójában ennél a filmnél ez a szám csak 20 volt a spórolás miatt) és ugye 60 másodperc egy perc, és kb 80-90 perc egy film. Ki lehet számolni, mennyit kell érte gyurmázni...

Az immáron trilógiává bővült franchise legújabb része mostanában érkezett a hazai (és külföldi) mozikba, így esedékessé vált újranézni az előző két részt. A Pitch Blackről és a Riddickről is értekeztem már néhány nappal ezelőtt, szóval a kicsit (valójában nem is kicsit) más léptékű középső etapról is ideje volt megfogalmazni a véleményemet. Ami a többségével ellentétben pozitív, bár az is igaz, hogy frissen újranézve már kicsit más szemmel láttam...

Folyamatosan dolgozom le a lemaradásomat a Ryan Gosling életműben, így kerítettem sort legutóbb a Túl a fenyvesenre is. Meg kell mondanom őszintén, az eddig látott Gosling-filmek többségénél nem voltam különösebben elragadtatva a (szerintem) itthon kicsit túlsztárolt szépfiútól. Az Őrült, dilis szerelmet kedvelem tőle a legjobban (ez a Túl a fenyvesen megtekintésével sem változott), de se a Drive, se a Csak Isten bocsáthat meg nem adta meg nekem azt az élményt, amiről mindenki áradozik. Ellenben mai filmünkkel.

Ip Man nem valami hacker, hanem az a csávó volt, aki többek közt Bruce Lee-t is megtanította verekedni. Bár leghíresebb cselekedete kétségkívül ez, azért bőven van még mit merítenie az életrajzi filmek gyárosainak az életéből. Nem is olyan régen készült is egy félig-meddig életrajzi trilógia róla (2010-ben folytatást és előzményt is kapott a 2 évvel korábbi Yip Man), így hát joggal merül fel a kérdés: miért volt szükség A nagymesterre? Főleg annak a tükrében, hogy bár sajnos az említett Yip Man-filmeket nem láttam, de minden jel arra mutat, hogy jobban sikerültek mai mozinknál.

Nem is olyan régen jelentettem meg egy cikket egy csokor olyan moziról, amikről nem feltétlenül gondolná az ember, hogy képregény (vagy képregényalbum) alapján készült. A listára akkor még érthető okokból nem került fel mai filmünk, pediglen ott a helye: a 2 kaliber a Boom! Studios képregényalbumai alapján készült meglepően jól sikerült buddy cop movie. Azért meglepő ez a siker, mert szinte észrevétlenül jelent meg az USÁban is és nálunk is...

Érdekes, hogy rövid időn belül két, nagyon hasonló témájú film kerül a magyar mozikba: szeptember 12-én érkezik a Barátunk, Superman, egy héttel később pedig A nagy füzet. És hogy mi ez a hasonló téma? A két testvér közti kapocs, ami mindkét esetben végigkíséri a történetet. A Barátunk, Superman nem csak hogy szórakoztatóbb és könnyebben emészthető, hanem kevesebb, mint feleannyi pénzből készült és ráadásul még sokkal több érzelemmel is mutatja be egy testvérpár megpróbáltatásait.

A blog újabb "szüzességét" veszítette el, ugyanis ez az első magyar film, amiről írásom jelenik meg (ez talán némileg tükrözi is a hozzáállásomat a hazai filmgyártáshoz). És ez az első magyar film, ami a megújult Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült. Igaz csak részben, de ennek ellenére, vagy éppen ezért nyitottan, befogadóan álltam hozzá. Ráadásul még a fődíjat bezsebelte (az egyébként - állítólag - nagyon gyenge felhozatallal rendelkező) Karlovy Vary-i filmfesztiválon, szóval úgy tűnt, valami tényleg változott.