Nem apróztam el, természetesen a bővített, közel 4 órás változatot néztem meg, mert mégiscsak úgy az igazi. Kevin Costner 7 Oscar-díjjal jutalmazott eposza több, mint 20 év távlatából is mesterien összerakott Avatar-koppintás. Izé... Vagy fordítva... Egy film az össznemzeti bűntudatról, arról a korról, amikor még az Újvilágban minden harmóniában volt egymással, amíg be nem tette azt a büdös lábát az érintetlen természetbe az a fránya fehér ember.
Szerintem ez volt életem első argentin filmje, de hát mindent el kell kezdeni valahol... És hát hol máshol kezdje az ember, mint a 2010-es év legjobb külföldi filmnek járó Oscar díját elnyerő produkcióval? Na ugye. Mivel ott csücsül az imdb TOP250-es listáján is középtájt, elég magas elvárásokkal ültem neki (pláne úgy, hogy több helyről is erősen ajánlották), de végül egy icipicit csalódtam. Nagy fordulatra számítottam, valami igazán ütősre, de végül helyén maradt az állam - ilyen az, amikor az ember számít rá...
Az egyik legismertebb John Wayne western, amit már legalább háromszor kinéztem magamnak az elmúlt évek alatt, mégsem kerítettem még sort rá egészen mostanáig. De végre megtört a jég, ami egyúttal azzal is járt, hogy egy hangyaf*sznyit csalódnom kellett. "Ez lenne az a híres Üldözők?" - Valami lehengerlő alkotásra vártam, helyette viszont "csupán" egy nagyon jól sikerült klasszikus westernt kaptam annak minden hazugságával és ferdítésével (az írásomban azonban az erős indián-ellenességével nem szeretnék foglalkozni).
2012-ben került a mozikba a Csempészek című Mark Wahlberg film, ami végül vegyes fogadtatásban részesült úgy általában és egyébként a részemről is. Voltak benne jó ötletek, de valamiért nem volt az igazi. Azt a filmet Baltasar Kormákur, egy izlandi származású filmes rendezte, mint első hollywoodi produkcióját (azóta már túl van egy jobban sikerült 2 kaliberen is). Nos, a Reykjavík - Rotterdam az a mozi, amit Wahlbergék Csempészek címmel remakeeltek és amiben az előbb említett direktor úr játssza a főszerepet.
Ha Sergio Leone filmjeiről beszélget az ember másokkal, valahogy nagyon ritkán kerül szóba az Egy marék dinamit, maximum említés szintjén, mint az életmű leggyengébb darabja (a Rodoszi kolosszusról és a kreditet nem érő munkáiról önkényesen feledkezzünk meg gyorsan :D). Ha már létezik Dollár-trilógia, én szeretem ezt a maradék három filmjét "Amerika-trilógiának" (esetleg "Volt egyszer egy..."-trilógiának) nevezni, noha az tulajdonképpen sosem készült el, mivel annak az első része egyben Leone utolsó filmjei is volt...
Paul Thomas Anderson a kritikusok és a műkedvelők közt egy nagyon népszerű filmkészítőnek számít, aki ha valami új munkával jelentkezik, az biztosan eseményszámba megy ezekben a körökben. Tavaly (nálunk idén) a The Masterrel rendezett 3 színészt is Oscar-jelölésbe, előtte pedig 2007-ben készítette el a Vérző olajat, ami 8 jelölésével az egyik legnagyobb kihívója volt az abban az évben taroló Nem vénnek való vidéknek. Végül csak kettőt váltott díjra, ezek közül az egyik az idén már háromszoros Oscar-díjas Daniel Day-Lewisnak járt, aki ekkor második szobrocskáját kaphatta meg a főszerepért.
Idén már belefutottunk egy hasonló angol filmbe, a Mocsokba, ami szerény személyem szerint egy odab*szós darab, örülök, hogy megnézhettem. Kár, hogy a hazai mozipénztáraknál - szinkron ide vagy oda - megbukott, mert jobb sorsra volt érdemes. Ahogy a Dom Hemingway is jobb sorsra érdemes: igaz még be sem mutatták, de már most lehet sejteni, hogy Jude Law filmje sem fogja a tömegeket megmozgatni. Holott - még ha nem is ér fel a Mocsokhoz - egy remek szórakozást rejtő, ízig-vérig angol mozi ez is.
Ismét egy Wyatt Earp sztori, ezúttal a 90-es évekből. A tervek szerint ez az utolsó, mert per pillanat puskával sem tudnának rávenni, hogy a Costner-féle 190 perces Wyatt Earp-filmet újra megnézzem - ahhoz túlontúl vontatott. Egyébként is elég három western Amerika leghíresebb békebírójáról... Igaz pont a Wyatt Earp az, ami mind közül a leghitelesebben mutatja be ennek a legendás férfinak az életét, csak épp ott rontották el a dolgot, hogy elfelejtették: mozi-, és nem dokumentumfilmet készítenek.
Nem kis meglepetéssel szolgálna számomra, ha 2014-ben nem ez a dán dráma vinné haza a legjobb külföldi filmnek járó aranyszobrocskát. Oké, oké, több, mint 70 ország verseng, így teljesen esélytelen volt, hogy a többséggel megismerkedjek, de szerencsére már jó néhányat láttam a jelöltségre esélyes alkotások közül: a magyart, a horvátot, a szerbet, az angolt, a franciát, az olaszt, a hong kongit, az iránit és most már a dánt is (ez itt a régebbi kritikáim reklámjának a helye). Nem sok, de a lényegesebbeken túl vagyok és jelen állás szerint (szerintem) csak az utóbbi (A múlt), vagy a Wadjda, a szaúd-arábiai versenyző kavarhat be, az is csak azért, mert az első nő által rendezett film abban az országban...
Volt idő, amikor még Billy Crystal valóban vicces volt. Úgy hívták ezt a korszakot, hogy a '80-as, 90-es évek. Ma már fura ebbe belegondolni az olyan undormányok után, mint a Szülői felügyelet nélkül. De szerencsére az Irány Colorado még ebben az időszakban született meg, egy szerintem mesterien összerakott forgatókönyvből egy olyan rendezőtől, aki rövid ideig tartó fénykorát pont ekkor élte. Ron Underwoodról van szó, aki a Tremorsszal örökre belopta magát a szívembe.
