Oliver Stone mára klasszikussá váló filmjéhez is csak mostanában volt szerencsém. Bár koránt sem tökéletes darabról van szó, Stone papa legutóbbi munkáinak színvonalát messze megugorja: hiába, no... ő is túl van már a fénykorán. De 1987-ben, közvetlenül egy évvel a zseniális Szakasz után még javában formában volt: az ifjú és ígéretes fiatal tehetséggel, Charlie Sheennel és a már akkor is vérprofinak számító Michael Douglesszel összehozták a legjobb tőzsdés filmet a világon (ha azt hiszed, hogy ez nem nagy kunszt, mert nincs sok ilyen, hát tévedsz).

Furcsának tűnhet, hogy több, mint 1 hónappal a magyar bemutató előtt írok a filmről, de megnyugtatok mindenkit: teljesen legális körülmények közt néztem meg. Magyar szinkronnal. Moziban. Kishazánkban a forgalmazó augusztus 29-én szándékozik harcba küldeni Roland Emmerich legújabb opuszát, viszont északi szomszédunknál, Szlovákiában már most csütörtöktől megtekinthető. És mivel a határ menti városokban a nagy arányú magyar lakosság miatt igény van arra, hogy a nézők az anyanyelvükön hallják megszólalni kedvenc színészeiket, tartanak magyar szinkronos vetítéseket is.

Azért az mindenképpen jó mérőszáma egy filmnek, ha a "The End" felirat feltűnésekor csak annyit tud mondani az ember, hogy "Váó". Hát A domb esetén velem pontosan ez történt, úgyhogy ezennel ki is neveztem magam kereszteslovaggá azzal a céllal, hogy térítsem a jónépet filmügyileg: Márpedig ezt a Sidney Lumet rendezte mozgóképet mindenképpen látnia kell a lehető legtöbb embernek. Neked is. Meg neked is. És neked is. Neked kétszer!

Az utóbbi fél év az oldschool, R besorolású akciófilmek gyászosan gyenge szereplésével telt a mozikban: a sort a Dredd 3D nyitotta, majd Schwarzi nagy visszatérése, az Erőnek erejével is elhasalt, de az igazán nagy koppanás Stallone buksiját érte, ugyanis a Fejlövés még az előbb említett két filmet is alulmúlta a kasszáknál. Egyre bizonyosabbá válik, hogy a moziközönség már nem kér a klasszikus (értsd: kivénhedt) akciósztárok magánakcióiból, főleg, ha azt csak 18 év felett lehet megtekinteni.

Az alábbi sorokat a VOX Mozimagazin kritikaíró játéka kedvéért pötyögtem a gépbe. A feladat annyi volt, hogy a Nagyfiúk második részéről írjanak az olvasók kritikát úgy, hogy még nem látták a filmet. Sajnos nem nyertem (ez nyilvánvaló bunda, hazaárulás, stb), szóval a vox.hu helyett szerény blogomon olvashatjátok a kb. 1500 karaktert számláló írásomat. Innen is gratulálok a nyertesnek, Varga Istvánnak (munkáját IDE KATTINTva érhetitek el). A szöveget természetesen képek nélkül küldtem be:

Az emberi balsorsnak és kreativitásnak hála akad egy-két emlékezetes igaz történet olyan emberekről, akik sikeresen megszöktek valamilyen büntetés végrehajtó intézményből... Egy évvel Clint Eastwood és társai legendás alcatrazi szökése előtt érkezett a mozikba az Éjféli expressz (csak hogy stílusosan fogalmazzak). A film, ami 2 történelmi jelentőségű Oscar-díjat is bezsebelt: A legjobb forgatókönyvért járó díjat az ekkor még kevésbé ismert Oliver Stone kapta meg (és ennek hála sínre került a karrierje (csak hogy megint stílusosan fogalmazzak)).

Jason Statham elég sok filmet bevállalt már színészi pályafutása során és úgy tűnik, nem igazán ad a minőségre, a lényeg, hogy a karakter, akit játszik tökös legyen, meg jóarc. Nos, ez a két alapkritérium a Parker esetében is teljesül, viszont végre egy, az átlagosnál lényegesen jobban sikerült akciófilm állt össze végeredményként. A Statham-életműnek ha nem is a legjobb darabja, de az utóbbi évek színvonalához képest azért mégis csak nagy előrelépésnek lehettünk szemtanúi.

Az Emésztő harag folytatását mindössze két év alatt hozták tető alá: A Túl a haragon a Velencei filmfesztiválon debütált 2012 szeptemberében és egészen június legvégéig kellett várnia a magyar közönségnek arra, hogy leadja a TV... Természetesen, csak hogy ne legyen könnyű dolga az embernek, teljesen más szinkronhangokat választva e nemes feladatra, mint az első rész esetében. Így aki legalább annyira rasszvak, mint én, szerencsésen összekavarodhat a szereplők láttán és hallatán.

Hiányos távol-keleti filmes tudásomat bővítendő Doggfather kollégától kaptam egy tippet, hol is kéne kezdjem... Ő az először a 2010-es Cannes-i filmfesztiválon bemutatott Outrage (magyarul a bejegyzés címében szereplő Emésztő harag) című alkotást ajánlotta, én pedig nyomban neki is láttam a beszerzésének. Külön megörültem, hogy időközben már a folytatása is debütált hazánkban a TV képernyőjén, így rögtön két filmet is letudhattam egyetlen fülledt nyári este leforgása alatt.

Az eredeti Gonosz halott film sem kerülhette el a sorsát, így ez a 80-as évekbeli, kultikussá váló alacsony költségvetésű trash-szagú horror is megkapta a jól megérdemelt remake-jét. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy az eredeti filmet jegyző Sam Raimi felügyelte a munkálatokat, így hiába az új rendező, mégiscsak vigyázó kezekben tudhatták a rajongók a projektet. Mivel én csak pár hónapja ismerkedtem meg az eredetivel, bevallom, nem sikerült elnyernie a tetszésemet. Ellenben ez a feldolgozás... Ez valóban ütős lett.