Charlie Kaufman művészetében visszatérő elem az elfojtott szexualitás, mely szeretne a felszínre törni, a másik nemmel való találkozás, érintkezés kínos pillanatai és a nagyon pontos kórképet adó karakterábrázolás. Főhősei szinte mindig valamiféle mentális problémával küzdenek, és ennek köszönhetően elcseszett egy életük van, mégha ezt kívülről nem is feltétlenül lehet látni rajtuk. Az Anomalisa a Charlie Kaufman-stílus tökéletes esszenciája, bábokkal előadva.
Denis Villeneuve generációjának egyik legjobb rendezőjévé érett ebben az évtizedben. Legújabb munkájában egy elsőfilmes forgatókönyvíró tűpontos látomását vitte filmre az operatőr-atyaúristen, Roger Deakins, és egy igazán erős színészgárda segítségével. Ha hellyel-közzel ismerős ez a leírás, az nem véletlen, hiszen pontosan ugyanez történt 2 évvel korábban, amikor a Fogságbant forgatták - azzal az apró különbséggel, hogy annak a forgatókönyvírója előtte már adaptált egy könyvet (ez volt a Csempészek remake, aminek adaptálása annyiból állt, hogy áthúzták az "alkohol" szót, és a helyére odaírták, hogy "pénz").
Miközben mindenki a hatalmas siker nyitjáról cikkez, és sorolja azokat az okokat, amik szerintük hozzájárultak (és amik többségét egy bukással foglalkozó cikknél is el lehetne mondani), én őszintén bevallom: szentül hittem, hogy a Deadpool bukni fog. Ha az USÁ-ban nem is, de Magyarországon mindenképp. Hiszen persze, folytatás, ha azt nézzük (egy spin-off spin-offja?), de ennek a karakternek itthon annyira nincs semmi háttere, hogy szerintem a mostani nézők 95%-a azzal sem volt tisztában, hogy ő egy X-Men (tudom, ebbe is bele lehet kötni azért, de leegyszerűsítve ez a kijelentés szerintem megállja a helyét).
Nem tudok ellenszenv-mentesen nyilatkozni erről a filmről. Jó kezdés, mi? Most gondolom sokaknál bekapcsol a homofóbia-riadó, pedig az ok nem a transzneműek ellen táplált ellenszenvem, merthogy ez nálam nem létezik. Az ok Tom "Oscarra gyártok filmeket" Hooper, és Eddie "Oscarért játszok filmekben" Redmayne nevének szereplése a stáblistán. Kevés embert gyűlölök... vagyis na, azért a "gyűlölet" szó túlzás, de jobb nem jut eszembe (nem szívlelek annyira?), mint ezt a két csókát, akik ráadásul nem is először találtak most egymásra...
Miután pár éve szoft leszbipornóként mutatták be Cannes-ban két nő szerelmét, ideje volt, hogy valaki megmutassa a klasszikus oldalát is a dolgoknak. A Carolt egy önéletrajzi ihletésű regényből adaptálták nagyvászonra, melynek sztorija az 50-es években játszódik... Egy olyan korszakban, amikor még leszbikusnak lenni nem hogy menő nem volt, hanem egyenesen visszataszítónak, megvetendőnek számított. Furcsán nagyot változott a világ ez alatt a pár évtized alatt, nem igaz?
Csúnya dolgok történnek a nagyvilágban. Mindenhol. Te is csinálsz néha csúnya dolgokat, én is csinálok, még ha sikerül is magunknak megmagyarázni, hogy jó volt az úgy. Megmagyarázni. Tudod... Jó, hát agyonvert, de azért, mert odaégettem a rizst. Végül is érthető... Nem, nem érthető. Ahogy az sincs rendjén, hogy itthon többszázmilliós csalásokra is már csak legyintünk. "Politikusok". Most biztos furcsán fogtok rám nézni, de talán ez a legszörnyűbb része ennek az ügynek: a közöny, vagy a megértés az átlagemberek részéről.
Az idei év nagy áttörést hozott az A24 névre keresztelt, 2012-ben alapított forgalmazó cégnek, hiszen pár évnyi érthetetlen mellőzés után (Az élet habzsolva jó, Locke, Egy durva év) végre több gondozottjuk is Oscar-közelbe került (Amy, Ex Machina és A szoba). Sőt, utóbbi a legjobb női főszereplők között egyenesen kategóriaesélyesként száll harcba! És bár a dolog pénzügyi részén még dolgozniuk kell (a minimálköltségvetések ellenére is elég sok a bukásuk), ha ezt a színvonalat tartják a minőséget illetően, sok embernek szereznek majd vele örömet.
A film, ami nem érdekelt. A film, amit a megnézése után rögtön újra akartam nézni. Nem tudom, titeket mennyire fogott meg egy ír bevándorlólány szerelmi története az 50-es évekből... Be kell valljam, engem nem nagyon. Ilyenkor az Oscar tájékán mindig igyekszem bepótolni a hiányosságaimat, és a januári fesztiválfilm-darálás közben a Brooklynt is sorra kerítettem, mit sem sejtve arról, hogy lehet, hogy ez lesz a kedvenc filmem 2016-ból. Tudom, kicsit korai még ez az év elején, de szeretném érzékeltetni, mekkora élménnyel gazdagodtam...
A marketing kampány alatt használt "Zoolander No. 2" cím bizonyára magas labda volt a tengeren túlon, bár ha netalántán jól sült volna el, akkor az "olyan jó, hogy ezen besz*rsz" ajánlólevelet is meg lehetett volna írni hozzá... De sajnos a film csak simán sz*r, ami azért is fájó pont, mert 15 évet kellett várni rá, ennyi idő meg általában elég szokott lenni ahhoz, hogy elég sok jó ötlet összegyűljön, és a megfelelő sorrendben egymás után helyezve egy jó film formálódjon belőlük.
I. világháborús légierős sztorikból, pláne a német oldalról elmesélve nem sok van. Persze a Vörös Báró legendás figurája köré már rettyintettek (nem is olyan régen is) filmeket, de A kék Max érdekes módon nem róla szól (noha feltűnik benne egy afféle cameo erejéig). Nem, ez egy kitalált sztori, ami egy nagy sikerű, folytatásos regénysorozat első része alapján készült, de kellően megváltoztatva az alapot ahhoz, hogy aztán ne is lehessen folytatni: A kék Max ugyanis filmként egy kerek egész.
