Az első rész kirobbanó sikere után (oké, lehet, hogy kicsit túloztam most) jöjjön egy újabb adag a fanok által Christopher Nolan filmjeihez gyártott poszterekből. Kommentekben várom, kinek melyik ezek közül a favorit! Nálam a 7-es és a 11-es kapta a megosztott első helyet :)
1.
Bár nincs semmilyen háziállatom, nagyon szeretem a kutyákat, így egy kutyás drámával bármikor meg lehet venni engem. Drámával, mert amit a vígjátékfronton művelnek, az valami döbbenetesen tré: olyan elvetemült filmek után, mint a Szájkosaras kosaras, vagy az Összekutyulva (és még jó néhány, amit volt szerencsém nem látni) ne is csodálkozzon senki, ha szkeptikusan állok a műfajhoz. Viszont amint komolyabbra veszik a figurát, össze tudnak hozni pár igazi kincset is akár.
Szóval miután Bertie sikeresen megtartotta az ominózus rádiós beszédét, meglátogatta az amcsi elnököt, hogy összebugázzon Angliának egy kis katonai segítséget... Valójában a magyar címmel ellentétben ez nem valamiféle Király beszéde folytatás akar lenni, de azért érezni (engem nem vernek át a piszkok!), hogy a magyar forgalmazó az Oscar-díjas film sikerét kívánta kihasználni, amikor egy arra hajazó névvel látta el a Hyde Park on Hudson-t. Mert az eredeti címe sajnos az átlag magyarnak, de még a műveltebbjének sem mond túl sokat...
Sötét múlt, korrupt zsaruk, névtelen levelek. Közkedvelt elemei a kis költségvetésű tucatfilmeknek. Ügyesen kell azonban keverni a kártyát, hogy ezekből egy jó produkció összeálljon. Dito Montielnek most ez nem sikerült. Hiába a saját történet (ami a kiadatlan könyve alapján készült), hiába rendezhette saját maga a filmet és ami a legfájóbb: hiába vonultatott fel egy kisebb fajta sztárparádét. A Senki fia rémesen otromba és érdektelen mozi.
Ismét elő kell venni azt a bizonyos "alműfaj teremtő" Aliz csodaországbant: a teljesen váratlanul 1 milliárd dollár fölé kúszó Tim Burton film sikere ugyanis zöld utat adott több, hasonszőrű projektnek (Hófehér és a vadász, Óz, a hatalmas) és talán idén már elértünk oda, hogy a koncepció nem garantálja feltétlenül az anyagi sikert (elég csak az Óriásölő irdatlan nagy buktájára gondolni). Szerencsére a régi mesék darkosabb, felnőttesebb feldolgozásaiba olyan merész próbálkozások is befértek, mint amilyen mai filmünk, a Boszorkányvadászok.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek a filmnek az előzetese megfogott: abban az egyedüli figyelemfelkeltő dolog a nagyközönség számára az volt, hogy a rendezője ugyanaz az emberke, aki az Oldboyt is készítette. Azt az Oldboyt, amit én nem különösebben kedveltem meg az első megnézésekor. Persze, ez már jó pár éve volt, így lehet, hogy egy újranézés megváltoztatná a véleményemet. Mindenesetre teljesen hidegen hagyott ez a film, mégis rászántam magam.
A PG-13-as horror olyan, mint az alkoholmentes sör: pont az hiányzik belőle, amiért az emberek szeretik. Ezért aztán, ha megnézünk egy ilyen alkotást, mindig hiányérzetünk támad, függetlenül attól, hogy mennyire "szórakoztunk" jól rajta. A Mama legnagyobb hibája, hogy egyébként sem túl szórakoztató, maximum átlagosnak mondanám. Ha választanom kellene a Daniel Radcliffe nevével fémjelzett Fekete ruhás nő és e között, kapásból az előbbit választanám, pedig azért sem voltam túlzottan oda.
Nagyon ritka az olyan mozifilmsorozat, aminek az ötödik része sikerült a legjobban, de a Halálos iramban: Ötödik sebesség, minden kétséget kizáróan ütős lett. Nem vagyok egy nagy autórajongó, így nem kötött le sohasem igazán ez az utcai versenyek világában játszódó "kinek nagyobb a lóereje"-féle péniszméregető verseny. Olyannyira, hogy a harmadik (állítólag leggyengébb) részt a mai napig nem láttam még, de ha minden igaz, akkor a részek kronológiai sorrendjét tekintve jól tettem.
Nem sok Rob Schneider nevével fémjelzett vígjáték létezik, amit bátran tudnék ajánlani másoknak megnézésre, konkrétan 2. A Tök alsón kívül a Kegyenc fegyenc tartogat az átlag néző számára is értékelhető poénokat, mégis furcsamód az USÁban rögtön DVD-n adták ki és a világ többi részén is gyatrán szerepelt a mozikban, még a saját gyártási költségét, a nem is olyan vészes 10 millió dollárt sem sikerült visszahoznia. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy Rob Schneider karrierje (sokak örömére) nem éppen felfelé ível, értékelhető filmmel azóta sem jelentkezett.
Az utóbbi évek egyik legnagyobb kellemes meglepetése kötődik életem első sajtóvetítéséhez. A bejegyzés címében említett olasz film ugyanis személyes véleményem szerint meglepően jól sikerült. Persze, tudom én, hogy a moziélmény mindig hozzáad valamit a látottakhoz, hogy otthon a kanapén nézve elképzelhető, hogy tök más hatást váltott volna ki belőlem... De szerencsére ezt a filmet moziban néztem, nullához konvergáló elvárásokkal és végül teljesen jól szórakoztam.
